Hohó, hát mi nyertük meg a világháborút, s eltelt már annyi idő is, hogy három lépéssel hátrébb állíthassák fel tőle a kamerájukat. Jöttek dögivel a háborús filmek, s amelyikre nagyon sok pénz volt, igyekezett csatákat, komplett hadműveleteket vászonra festeni, ám ahol csak a sztárok gázsijára szántak, ott olyan mókák születtek, amelyekben néhány, max. egy tucat enfant terrible nyeri meg a háborút (értsd aprítja kásává a németeket) a világ helyett. Először elég szórakoztatóak voltak, aztán másodszor is (ti. amikor a honi nézők számára a VHS fellebbentette fátylat az addig nem látott, nem túl bőséges kínálatról). De a végére alkotó, néző is belefáradt: ha meghal egy sztár, még fel lehet hozni egyik-másik művét, de a vonatkozó mesékből kifogyunk.
A filmkészítés valamilyen nézőpontból kívülről jöttnek látható mesterei mindig igyekeznek megcsinálni a maguk ilyen-olyan amerikai zsánerfilmjét. Igen ám, de Quentin Tarantino nem filmrendező, hanem a kisjézus, így tőle szemrebbenés nélkül vette be az úri közönség a Becstelen brigantykat. Volt, aki még gondolatot is emlegetett (Hitler kaput, vagy valami ilyesmi – grandiózus).
A létjogosultságát egy ideje termelékenységével igazolni próbáló Guy Richie-nek viszont csak majdnem sikerült vallást alapítania maga alá. Így nyugodtan körbe lehet röhögni a jelzett tárgyban megfogalmazott kísérletét. Nyugodtan és méltán.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
