A Nyugaton a helyzet változatlan szimpla gyilokpornó volt, fröcskölő vér, szakadó végtagok, becsapódó lövedékek, a háború szörnyű dolog, derült ki belőle. Rövid expozíció, hosszú, repetitív fűrészelés. Nagyjából ugyanez volt a helyzet a Konklávéval is, bár aki nagyon keresett, abban találhatott némi merészséget (utólag persze önértékelési zavarnak tűnik), mindenesetre Fellini Rómája több mint ötven éve a papi pornó műfajában oly magasra tette a lécet, hogy azt Berger csak csillagászati látcsővel sasolhatja.
Most egy szerencsejátékos találkozik össze Makaón a lelkiismeretével, aztán adj neki, ami belefér, a Nyugati boszorkány meg a Keleti boszorkány pedig tartják nekik a gyertyát. A szerencsejátékos veszít szegény, adósságai fojtogatják, szinte látod, ahogy csúszik lefelé. Colin Farrell beveti minden tudományát, néz, a homlokába hullanak tincsei, megint néz, hátrasimítja hajzatát, mereszti a szemét egyre vadabbul. Valószínűleg e csiricsáré semmitmondásba, alkotói önfénybe egy jobb színésznek is beletörne a cerkája. S ha már a jó színészekről beszélünk, Smaragdváros Nyugati boszorkányát Tilda Swinton adja, körülbelül úgy, ahogy John Travolta próbált tájékozódni a Pulp Fictionben, tökéletes tanácstalansággal az arcán. Hogy kerültem én ide, mit akarnak ezek tőlem, minek rajtam ez a rettenetes jelmez? Ahogy ő, a néző sem kap választ semmire, bár valószínűleg a nézőnek nincs ennyi kérdése. Maradván a műfajnál: harmatos blöff ez.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
