Nevezett műfajt ismeri mindenki, s tudható az is, hogy a végeredmény szempontjából tökéletesen mindegy, mi van kiírva a főcímbe, az, hogy "true story", vagy az, hogy "ez a film a véletlen műve". Igazából nyilvánvaló: egy, csak egy kérdés van talpon e vidéken, melyik mű meddig megy el a kulisszahasogatás terén. Általában illik messzire.
Ám mivel ez a szimpatikus Eminem azzal tojja az aranytojást, amivel más eszi, a mocskos szájával, nem lehetett mellé egy akárkit szerződtetni rendezőnek, hisz a feladat a megszokottnál némileg bonyolultabb volt: zenés karrierfilmet csinálni, ohne glamúr. Hívták hát Curtis Hansont, aki a Szigorúan bizalmas című filmjével már bizonyította, úgy képes valamivel többet nyújtani a helyi átlagnál, hogy közben azért példásan betartja a hollywoodi regulát. Ám hiába a gondos kiválasztás, Hansonnak most nem sikerült, de nem ám.
Ha ugyanis az autógyári munkások ruháját visszacserélnénk flitterekre, a rímbe szedett argót Engelbert Humperdinck vagy Karel Gott lírájára, a cucc ugyanaz lenne; persze a cél mentesíti az eszközt. Attól sem leszünk sokkal beljebb, ha leszögezzük, hogy a dramaturgiailag másodlagos fordulatok is megvoltak már néhányszor, mint a magát combon lövő kezdő utcai harcos esete. De ez végre egy valódi különbség: a kilencvenes évek elején-közepén nagy számban - nota bene: ugyancsak Hollywoodban - gyártott gettófilmek hasonló szituációiban rendre tökön lövi magát a nyomorult.
Ebben is maradunk: Hanson munkája nem elég tökös. Amitől persze Eminem még az, aki, és pont azt csinálja (elég sokszor), amit tud. Mondhatnánk, hogy ezzel elviszi a filmet, de nem történt ez másként annak idején Heintje esetében sem, ahol az életrajzi adatok ugyancsak stimmeltek, s minden alpesi üdülőhelyen dallott egyet ő is.
- ts -
Forgalmazza a UIP-Duna Film
