Film: Az elbocsátott légió (A muskétás)

  • - ts -
  • 2003. március 20.

Zene

Muskétásnak lenni, azon túl, hogy akarat és képzet (illetve képzettség, nyelvismeret), legfőképpen életforma, nekem elhihetik, a múltkor is visszahoztam az ékszereket. Igaz, nem Londonból, csak innen a központi zálogházból, de higgyék el, az se volt egy könynyű futam. Mi, muskétások fél szavakból is megértjük egymást.
Muskétásnak lenni, azon túl, hogy akarat és képzet (illetve képzettség, nyelvismeret), legfőképpen életforma, nekem elhihetik, a múltkor is visszahoztam az ékszereket. Igaz, nem Londonból, csak innen a központi zálogházból, de higgyék el, az se volt egy könynyű futam. Mi, muskétások fél szavakból is megértjük egymást.

Különösen azóta, hogy Európa - na jó, a franciák, pfuj, pfuj - kiszálltak a szcénából. Tudom én, hogy velük se voltunk nagyon kisegítve - de ők legalább autentikusnak voltak mondhatók, noha a műtörténet napnál is világosabban mutatta ki, hogy az egyetlen idők próbáját e tárgyban kiálló nekiveselkedés egy angol férfi nevéhez köthető.

Richard Lester

dolgozata időnként előkerül ilyen-olyan tévékben, s vele ez a kardozó ágazat kipipálható is lenne. De nem, mert az amerikaiakra egyre sűrűbben rátör, hogy a pillanatnyi ízlésükhöz szabják a muskétások dolgait. Ám mielőtt azokra térnénk, engedjenek meg egy összeesküvés-elméletet, pusztán szórakozásból.

A múlt csütörtökön mutatták be a mozik Robert De Niro újabb kísérletét (odébb érintjük) Még egy kis pánik címmel, egy folytatást, hisz volt már ilyen. Rá egy napra, pénteken valamelyik kereskedelmi csatornán lement az előzmény: promóció nyilvánvaló, így helyes. Utána a hét végén, ugyancsak valamelyik konzumadón, ment a Rob Roy című mélyskót paláver is.

Miért?

1. Hogy örüljünk.

2. Hogy reklámozza A muskétást.

Hogyhogy? Hogy jönnek a felföldi malátapusztítók a bagettal kardozókhoz? Tim Roth által: nézzenek utána, ha nincs jobb dolguk.

Minden efféle adaptáció esetében legelőször azt kell vizsgálni, hogy az aktuális alkotók mennyire és milyen tekintetben voltak elégedetlenek azzal a tökkelütött klasszikussal, akihez éppen méltóztattak nyúlni. Figyelem, száz esetben kilencvenkilencszer a főhős motivációjával van baj. Mert hogy jön ahhoz az a büdös D´Artagnan (Mi a keresztneve? Pedig kérdeztem már. Mi a keresztneve, tessék!), hogy fölmegy Párizsba, ami egy szép város, és lekaszabolja kardjával az összes járókelőt? Sehogyse, ilyet nem szabad csinálni. Legfeljebb akkor, ha a mondott

bajkeverőnek nehéz gyerekkora

volt, szüleit hátrányok érték Tim Roth nagymérvű harckészsége által, úgy már más. Sőt, úgy már döfi - hogy stílben maradjunk.

Nekem voltaképpen tökmindegy, hogy egy ilyen moziból kihagyják a Myladyt, kamaszkoromban például egy évig tiszta fiúosztályba jártam, de ezúttal bujkált bennem a kisördög, hogy nem véletlenül történt-e. Plachet például (eddig derék szolga, most némileg rozoga robbantó- és tanítómester) e film közepe táján eltűnik, és csak a végin kerül elő, de a kutya sem kérdi tőle, hogy hol a francba kódorogtál, vén marha. (Ez persze érthető, egy kutya sem szerepel a filmben. Miért?)

Szóval éppenséggel lenne baja számos ennek a filmnek, de az kit érdekel.

A díszletek és jelmezek például iszonyú jók, a külsők kellőképpen szellősek, a belsők hasonmód szűkösek, úgyhogy oké is lenne minden, hisz a gyengóca sztori tényleg negyedleges. Akkor mi a baj? Leginkább az, hogy menjenek a fenébe a muskétások, mert nem ők mondják meg, hogy ez a film miről szól, hanem a főcím, amire oda van írva, hogy a (vigyázat, innentől másolom) kaszkadőr koreográfus maga Xiu Xiu Xiong, aki nem tudja, hogy ő ki (mint én), az is tudhatja, mi következik: D´Artagnan a marha nagy kadjával a keziben helyből fölugrik a ház vagy a fa tetejire. Ezer szerencsénk, hogy Párizsban akkor még nem találták föl az Eiffel-tornyot, és ilyen szempontból e mű kivált korhűnek nevezhető. Pedig azon aztán hogy lehetne helyből, páros lábbal intézkedni...!

Ám azért mindent meg lehet bocsátani Peter Hyams filmrendezőnek, hogy a testőröket mint túlsúlyos, alkoholista garázdákat ábrázolja. Ez nemes gondolat. Szerintem a következő nekifutásból úgy- is kiderül a teljes igazság, miszerint az egész purparlé azért tört ki, mert Ausztriai Anna (Catherine Deneuve, amúgy nagyon kínos része a műegésznek) rá akarta beszélni Richelieu-t, hogy eztán csinálják hármasban azzal a hercig Buckinghammel.

- ts -

Az SPI International bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.