Különösen azóta, hogy Európa - na jó, a franciák, pfuj, pfuj - kiszálltak a szcénából. Tudom én, hogy velük se voltunk nagyon kisegítve - de ők legalább autentikusnak voltak mondhatók, noha a műtörténet napnál is világosabban mutatta ki, hogy az egyetlen idők próbáját e tárgyban kiálló nekiveselkedés egy angol férfi nevéhez köthető.
Richard Lester
dolgozata időnként előkerül ilyen-olyan tévékben, s vele ez a kardozó ágazat kipipálható is lenne. De nem, mert az amerikaiakra egyre sűrűbben rátör, hogy a pillanatnyi ízlésükhöz szabják a muskétások dolgait. Ám mielőtt azokra térnénk, engedjenek meg egy összeesküvés-elméletet, pusztán szórakozásból.
A múlt csütörtökön mutatták be a mozik Robert De Niro újabb kísérletét (odébb érintjük) Még egy kis pánik címmel, egy folytatást, hisz volt már ilyen. Rá egy napra, pénteken valamelyik kereskedelmi csatornán lement az előzmény: promóció nyilvánvaló, így helyes. Utána a hét végén, ugyancsak valamelyik konzumadón, ment a Rob Roy című mélyskót paláver is.
Miért?
1. Hogy örüljünk.
2. Hogy reklámozza A muskétást.
Hogyhogy? Hogy jönnek a felföldi malátapusztítók a bagettal kardozókhoz? Tim Roth által: nézzenek utána, ha nincs jobb dolguk.
Minden efféle adaptáció esetében legelőször azt kell vizsgálni, hogy az aktuális alkotók mennyire és milyen tekintetben voltak elégedetlenek azzal a tökkelütött klasszikussal, akihez éppen méltóztattak nyúlni. Figyelem, száz esetben kilencvenkilencszer a főhős motivációjával van baj. Mert hogy jön ahhoz az a büdös D´Artagnan (Mi a keresztneve? Pedig kérdeztem már. Mi a keresztneve, tessék!), hogy fölmegy Párizsba, ami egy szép város, és lekaszabolja kardjával az összes járókelőt? Sehogyse, ilyet nem szabad csinálni. Legfeljebb akkor, ha a mondott
bajkeverőnek nehéz gyerekkora
volt, szüleit hátrányok érték Tim Roth nagymérvű harckészsége által, úgy már más. Sőt, úgy már döfi - hogy stílben maradjunk.
Nekem voltaképpen tökmindegy, hogy egy ilyen moziból kihagyják a Myladyt, kamaszkoromban például egy évig tiszta fiúosztályba jártam, de ezúttal bujkált bennem a kisördög, hogy nem véletlenül történt-e. Plachet például (eddig derék szolga, most némileg rozoga robbantó- és tanítómester) e film közepe táján eltűnik, és csak a végin kerül elő, de a kutya sem kérdi tőle, hogy hol a francba kódorogtál, vén marha. (Ez persze érthető, egy kutya sem szerepel a filmben. Miért?)
Szóval éppenséggel lenne baja számos ennek a filmnek, de az kit érdekel.
A díszletek és jelmezek például iszonyú jók, a külsők kellőképpen szellősek, a belsők hasonmód szűkösek, úgyhogy oké is lenne minden, hisz a gyengóca sztori tényleg negyedleges. Akkor mi a baj? Leginkább az, hogy menjenek a fenébe a muskétások, mert nem ők mondják meg, hogy ez a film miről szól, hanem a főcím, amire oda van írva, hogy a (vigyázat, innentől másolom) kaszkadőr koreográfus maga Xiu Xiu Xiong, aki nem tudja, hogy ő ki (mint én), az is tudhatja, mi következik: D´Artagnan a marha nagy kadjával a keziben helyből fölugrik a ház vagy a fa tetejire. Ezer szerencsénk, hogy Párizsban akkor még nem találták föl az Eiffel-tornyot, és ilyen szempontból e mű kivált korhűnek nevezhető. Pedig azon aztán hogy lehetne helyből, páros lábbal intézkedni...!
Ám azért mindent meg lehet bocsátani Peter Hyams filmrendezőnek, hogy a testőröket mint túlsúlyos, alkoholista garázdákat ábrázolja. Ez nemes gondolat. Szerintem a következő nekifutásból úgy- is kiderül a teljes igazság, miszerint az egész purparlé azért tört ki, mert Ausztriai Anna (Catherine Deneuve, amúgy nagyon kínos része a műegésznek) rá akarta beszélni Richelieu-t, hogy eztán csinálják hármasban azzal a hercig Buckinghammel.
- ts -
Az SPI International bemutatója
