- ts -

A dán tévékrimiknek nyilván erősségük a bűntörténet hátteréből előhívható társadalomrajz.

A lövöldözős filmekben – úgy értem, amelyekben csak lövöldöznek – nyilván nem a történet, hanem a koreográfia, utána meg a díszlet számít, olykor a jelmez.

A jó színészek, a sokaknak méltán kedves sztárok valamennyire el szoktak vinni egy filmet, még akkor is, ha sántikál a forgatókönyv, s annyi csak a rendezői instrukció, hogy csináld, amit szoktál. Jelen esetben tiszta sor, különleges műalkotással van dolgunk.

Eltűnős filmet láttunk már ezeret – szezononként. Legtöbbször a feleségek tűnnek el, de nagyon jönnek fel a gyerekek is.

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Tom Hardyt akkor is szeretjük, ha zsákutcába kormányozta a pályáját. Tom Hardyt akkor is szeretjük, ha mindig ugyanazt adja, a dzsunga fejű, nagy, de rejtve hordott lelkületű, jobb sorsra érdemes barmot. Néz ki a nagy szemin a fejéből, s a vak is látja rajta, hogy belül vad viharok tépik szét, aztán agyonver vagy lelő 17 lövéssel, rendszerint a sárban.

Camilla Läckberg regényei viszonylag takarékos motívumkincsből épülnek fel.

Rájár a rúd a gyermekekre az angol sorozatokban, régi közös tudásunk ez.

Michael Winner 1974-es filmje, a Bosszúvágy amilyen sikeres volt, annyira problematikus is.

Legalább a Drót óta tudhatjuk, hogy sarki drogárusokat, kisebb metlaborokat kirabolni lehet főállásban, afféle mesterségként.

Amikor Michael Fassbender figyel, akkor néz. Amikor nagyon figyel, akkor nagyon néz – ebben a filmben pedig végig nagyon kell figyelnie.

A lockerbie-i katasztrófát a 9/11 előtti világ egyik legszörnyűbb terrormerényleteként őrzi a kollektív emlékezet.