A gyerekek elszántak és védtelenek, mindenféle dolog történhet velük útközben, megkergetnek embert, állatot, de többször kergetik meg őket emberek és állatok. S mit is tehet ilyenkor az aprónép, szalad és felnő. Mindig, kivétel nélkül felnő az út végére, érkezzék meg bár a legtutibb tutiba, a szeretetbe, oda, ahol a legjobban várják, akkor is fuccs a gyerekkorának. Pláne, ha nem várják, pláne, ha meg sem érkezik, csak úgy megáll, mert az út végére ért.
Mariana Arriaga és Santiago Arriaga (Guillermo Arriaga forgatókönyvéből rendezett) filmjének ifjú hősei egy meglehetősen jó körülmények között élő dél-mexikói mozaikcsalád gyermekeiként vágnak neki észak felé, el egészen az amerikai határig (Piedras Negras a cél, s a Rio Bravo innenső partján érnek véget a csaták). Két fiútestvér, az egyik még kamasz, a másik már szinte fiatal felnőtt, és mostohatestvérük, a körmikéit próbálgató csitri: ölni mennek. Pisztolyt is visznek.
A nagyobbik fiú kinyomozta, hol él a kamionos, aki megölte az apjukat (egy végzetes közúti baleset során gyakorlatilag letarolta az útról). A kisebbik fiú is ott volt, épphogy túlélte, mutatja is hosszú sebhelyét. Azóta eltelt két év, és semmi sem jó, az anyai figyelem az új férfi felé fordul, itt ez a bakfis púpnak a hátra, apa hiányzik nagyon. Bosszút kell állni. Az ilyen alapsztori kikerülhetetlen velejárója, hogy már az elején tudjuk, hogy kábé mi lesz a vége – felnőnek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
