Visszhang: film

Marmalade

  • - ts -
  • 2024. december 17.

Visszhang

Halk, visszafogott, levegős első film a Marmalade, mely egy bankrablós meskete esetében kényes vállalkozás.

Keir O’Donnell nem ront neki a világnak; bár egyik szereplőjére sem tesz pórázt, mégis inkább a középiskolás álmodozásoknak próbál valamiféle emlékművet állítani, kicsit és alig feltűnőt, hogy csak azok lássák, akik ismerik arra a járást. Mi leszel, ha nagy leszel? Bonnie leszek és Clyde leszek, de mivel még csak egy magányos fiú vagyok a városban, nem lehetek más, csak a megszeppent, sokat bénázó és mélázó Clyde Barrow, aki tulajdonképpen el sem hiszi, hogy egyszer – a tengeren át, nyilván – megérkezik az ő Bonnie-ja. De megjön, bár a tengernek csak színét és levegőjét hozza magával, jobbára a meseautóján (Minnesotában járunk, madár sehol).

Ott kezdünk, hogy lebukik a nagy páros, Bonnie (itt Marmalade) elpucol, Clyde (itt Baron) meg megy remegő lábbal a sittre. Ellenben iszonyú mázlija van a cellakiosztással, figyelmes hallgatóságra és a terveit támogató erőre lel. Szüksége is van rá, mert délután négyre már meg is kell szöknie, hogy felcsíphesse a hátrahagyott zsákmányt, melyet szívesen megoszt, csak hajókázhasson el a reá nyilván hűségesen váró Marmalade-jével… Eztán jön a film, első filmnek megfelelő szereposztással, Baron (Joe Keery) a Stranger Thingsből érkezett, Marmalade (Camila Morrone), ahogy a filmben is, szinte a semmiből, az egyetlen ismertebb művész a cellatársat adó Aldon Hodge (a Turnben és A földalatti vasútban is remek volt). S elvannak szép csendesen, a nagy csavar sem rázza meg őket annyira a végén.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.