Keir O’Donnell nem ront neki a világnak; bár egyik szereplőjére sem tesz pórázt, mégis inkább a középiskolás álmodozásoknak próbál valamiféle emlékművet állítani, kicsit és alig feltűnőt, hogy csak azok lássák, akik ismerik arra a járást. Mi leszel, ha nagy leszel? Bonnie leszek és Clyde leszek, de mivel még csak egy magányos fiú vagyok a városban, nem lehetek más, csak a megszeppent, sokat bénázó és mélázó Clyde Barrow, aki tulajdonképpen el sem hiszi, hogy egyszer – a tengeren át, nyilván – megérkezik az ő Bonnie-ja. De megjön, bár a tengernek csak színét és levegőjét hozza magával, jobbára a meseautóján (Minnesotában járunk, madár sehol).
Ott kezdünk, hogy lebukik a nagy páros, Bonnie (itt Marmalade) elpucol, Clyde (itt Baron) meg megy remegő lábbal a sittre. Ellenben iszonyú mázlija van a cellakiosztással, figyelmes hallgatóságra és a terveit támogató erőre lel. Szüksége is van rá, mert délután négyre már meg is kell szöknie, hogy felcsíphesse a hátrahagyott zsákmányt, melyet szívesen megoszt, csak hajókázhasson el a reá nyilván hűségesen váró Marmalade-jével… Eztán jön a film, első filmnek megfelelő szereposztással, Baron (Joe Keery) a Stranger Thingsből érkezett, Marmalade (Camila Morrone), ahogy a filmben is, szinte a semmiből, az egyetlen ismertebb művész a cellatársat adó Aldon Hodge (a Turnben és A földalatti vasútban is remek volt). S elvannak szép csendesen, a nagy csavar sem rázza meg őket annyira a végén.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
