Visszhang: film

Marmalade

  • - ts -
  • 2024. december 17.

Visszhang

Halk, visszafogott, levegős első film a Marmalade, mely egy bankrablós meskete esetében kényes vállalkozás.

Keir O’Donnell nem ront neki a világnak; bár egyik szereplőjére sem tesz pórázt, mégis inkább a középiskolás álmodozásoknak próbál valamiféle emlékművet állítani, kicsit és alig feltűnőt, hogy csak azok lássák, akik ismerik arra a járást. Mi leszel, ha nagy leszel? Bonnie leszek és Clyde leszek, de mivel még csak egy magányos fiú vagyok a városban, nem lehetek más, csak a megszeppent, sokat bénázó és mélázó Clyde Barrow, aki tulajdonképpen el sem hiszi, hogy egyszer – a tengeren át, nyilván – megérkezik az ő Bonnie-ja. De megjön, bár a tengernek csak színét és levegőjét hozza magával, jobbára a meseautóján (Minnesotában járunk, madár sehol).

Ott kezdünk, hogy lebukik a nagy páros, Bonnie (itt Marmalade) elpucol, Clyde (itt Baron) meg megy remegő lábbal a sittre. Ellenben iszonyú mázlija van a cellakiosztással, figyelmes hallgatóságra és a terveit támogató erőre lel. Szüksége is van rá, mert délután négyre már meg is kell szöknie, hogy felcsíphesse a hátrahagyott zsákmányt, melyet szívesen megoszt, csak hajókázhasson el a reá nyilván hűségesen váró Marmalade-jével… Eztán jön a film, első filmnek megfelelő szereposztással, Baron (Joe Keery) a Stranger Thingsből érkezett, Marmalade (Camila Morrone), ahogy a filmben is, szinte a semmiből, az egyetlen ismertebb művész a cellatársat adó Aldon Hodge (a Turnben és A földalatti vasútban is remek volt). S elvannak szép csendesen, a nagy csavar sem rázza meg őket annyira a végén.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.

Jövő idő

A politikai pártokat nem szokás szeretni Magyarországon, mi tagadás, a pártok adtak s adnak is okot erre jócskán.