- köves -

Íme, az ember. Egy Strobbe. Nem is egy, rögtön négy.

A kamaszkor gyötrelmeinek orvoslására sok mindent kitaláltak már: ezek közül egy régi és egy újabb vívmány, az önkielégítés és a nagybani képregényfogyasztás segíti elviselni a gimnazista Dave Lizewskinek a hétköznapok lúzerkedéseit. Egyetlen képregényhőshöz méltó tulajdonsága, mint azt kellő öniróniával meg is jegyzi, a high-school-folyosókon rátörő láthatatlanság. Igaz, sok haszna nem származik belőle, mert csak a csajok szemében láthatatlan.

Valamit már megint visz a víz, még a tavi is. Ha jól látjuk, thriller lesz az, lélektani. Persze mit nekünk a víztükör finom fodrai, a lírai lápok és a filmtörténeti delták, átlátunk mi már az ilyesmin, a békés élővilág itt csak untermann lesz. Ne a madarat, az embert figyeljétek, mosolyát se higgyük, mert ez olyan szerzet, hogy csak belerondítani képes az idillbe! A szűken vett játéktér máris egy hivalkodó emberi képződmény, egy tóra néző, természetvédelmi szempontból meglehetősen aggályosnak tűnő, kivagyi konstrukció. De minket nem a természetvédelmi, hanem a lelki viszonylatok érdekelnek, s kit látnak szemeink odabent, e szépségdíjas építmény fényes dísztermében; egy minden szögből boldog emberpárt. Ennek a fele se tréfa, oly boldogok, hogy innen csak lefelé vezethet a lejtő, még egy olyan sík vidéken is, mint a Fertő tó és vonzáskörzete. Úgy szokás az ilyet mondani, hogy valami van a levegőben, és tényleg, valami nincs is rendben a hétvégézni érkező régi barátokkal. Libamájat hoznak és régi feszültségeket, ebből még baj lesz, az újszülött cica is láthatja. És baj, az lesz is, de nem onnan jön, ahonnan a fogadóbizottság várná, nem a nádasból, ahol egy gyerekekkel játszadozó gyilkos videózza apró áldozatait, nem, nem, a baj már rég a spájzban van, és eszi a befőtteket.

Kicsi falu Kelet-Boszniában. Annál is kisebb, mint háború előtti fénykorában. A nappaliban a teljes lakosság: lányok és asszonyok, nagyok és kicsik, s csak mutatóban a férfinépből - egy riadt tekintetű kisfiú meg egy botjára támaszkodó öregember. A falu a nappaliban barkochbázik. Mi ez, ha nem extrém sport ilyen időkben. Lehetetlen játék:

Egyesek szerint Brooklyn metróval, mások szerint viszont a filmművészet eszközeivel közelíthető meg a legjobban. Aki az utóbbiakat választja, még nem biztos, hogy lemondott a tömegekkel való együttmozgásról, hisz a hely fotózkodásra mindig kapható szelleme csak úgy vonzza az autentikus utca- és/vagy dohányszagra vágyó filmeseket. Antoine Fuqua életművét épp az ilyen erős, autentikus, utcaszinti kipárolgások lengik körül.

Sir Liam, most arra kérném, nézzen úgy, mintha maga lenne az istenek királya, jó mérgesen, mint a Michael Collinsban, egyszersmind emelkedetten, mint a Star Warsban, meg némi kétértelműséggel, mint a Batmanben és egy leheletnyi esendőséggel, mint a Schindler listájában! Hogy mondja, rágyújtani? Nem, azt szerepben nem lehet, zavarná a szponzorokat.

A fájdalom és a humor keverékét keresem - mondta volt a közelmúltban Nick Hornby ezeken az oldalakon (Mancs, 2010. február 4.), s hogy ez mennyire így van, és a szerző nem szokott át a hátunk mögött például a "pátosz és a vízibalett" keverékére, azt ez a film is bizonyítja. Nagyon úgy fest, az Egy lányról az utóbbi idők talán legjobban sikerült Hornby-műve, még ha nem is Hornby írta, csak adaptálta (s ilyen minőségben került karnyújtásnyira az Oscartól).

Az amerikai hadsereg titkos kísérleteire aligha érvényes a hollywoodi filmvégekhez hozzátoldott értesítés: "A produkció során állatéletekben nem esett kár." Jon Ronson oknyomozói munkájából az derül ki, hogy ezt az apróságot leszámítva a Különleges Erők vezetői szinte mindent megtettek annak érdekében, hogy a pszichológiai csodafegyverek terén kifejtett lankadatlan erőfeszítéseik egy felettébb kártékony, állat- és emberéletekre egyaránt veszélyes hollywoodi szatírát tegyenek ki. Hollywood azonban, mint azt a Ronson gyűjtéséből készült mozi tanúsítja, igen óvatosan csipegetett abból a felhalmozott őrület- és paranoiahalmazból, mely számos vérlázító kecske- és embersorson keresztül ad képet az amerikai hadsereg legfelső szintjein mozgó megélhetési vajákosok, gyakorló pszichopaták, tánctanárok és harcművészek, nindzsák és bűvészek, jedik és távollátók működéséről.

2004-ben Nikolaj Lie Kaas megcsinálta Connie Nielsen konyháját (ki ne csinálná meg?), nevelgette kicsit Connie gyermekeit, de Ulrich Thomsen mégis hazajött a háborúból, és kérdőre vonta kedves öccsét: vajh, megdugtad-é drága feleségem? Jó, jó, hát halottnak hittetek, miközben én Afganisztánban voltam eltemetve, és szorult helyzetemben szörnyűségekre vetemedtem, na de mégis! A Testvéred feleségét maga volt a dán jóléti filmes csoda: egy agyonbonyolított dráma, mely mégsem dőlt bele önnön fontosságába (nem úgy Susanne Bier következő filmje - az beledőlt). A skandináv térséget felügyelő remake-bizottság viszont épp a fontosságot látta meg a dán gyarmatáruban, így az amerikai változatban nem csak úgy egyszerűen megtörténnek a dolgok, hanem csupa fontos dolog történik meg a fontos dolgok kissé keresett módján - a nem fontosakat meg hatalmi szóval átvezényelték egy másik filmbe.

1950. június 25-én az észak-koreai csapatok behatolnak Dél-Koreába; ezzel és az USA hadba lépésével szoros összefüggésben a történetet elbeszélő főhős kedves édesapján a beteges utódféltés jelei kezdenek mutatkozni. Ne kerteljünk, hisz maga a szerző sem tesz ilyet: ez a fia szerinti "masszív kisember", a New Jersey-i Kóser Mészárosok (nem baseballcsapat, bár úgy hangzik) Egyletének tagja fogja magát, és becsavarodik. Ezt is azzal a kötelességtudással és alapossággal teszi, mint minden mást az életben. A csirkék helyett fiát, a katonakorba lépő legifjabb Messnert kezdi nyúzni, akit a meghitt családi mészárszéktől messzire üldöz a hirtelen elhatalmasodott atyai aggodalom.

A halott elbeszélő jó elbeszélő. William Holden két golyóval a hátában és eggyel a hasában sem vesztette el lélekjelenlétét, és elegáns kimértséggel ironizált saját, medencében lebegő holttestén (Sunset Boulevard), de a holt konferansziék sorában Kevin Spacey (Amerikai szépség) sem sokkal maradt el mögötte. Ennyi meglett-meglőtt férfiember után némi felüdülés egy 14 évesen meggyilkolt tinilánytól hallani rövid élete történetét. Susie Salmon néhány órával az első csókja előtt sétál bele a helyi (amerikai kisváros, hetvenes évek) sorozatgyilkos csapdájába, hogy a filmidő hátralévő részében fentről, még nem egészen a mennyek országából, hanem egy tétova lelkeknek fenntartott, szivárványos előmennyből figyelje családja és gyilkosa párhuzamos történetét.

Cormac McCarthynál senki sem jut pokolra; ott van már mindenki a történet kezdetekor. Fölösleges is mindenféle névsorolvasás, McCarthy nem az a fajta író, aki bárkit is - élőt vagy holtat - kifelejtene az ő irodalmilag felcicomázott világvégéiből.