2004-ben Nikolaj Lie Kaas megcsinálta Connie Nielsen konyháját (ki ne csinálná meg?), nevelgette kicsit Connie gyermekeit, de Ulrich Thomsen mégis hazajött a háborúból, és kérdõre vonta kedves öccsét: vajh, megdugtad-é drága feleségem? Jó, jó, hát halottnak hittetek, miközben én Afganisztánban voltam eltemetve, és szorult helyzetemben szörnyûségekre vetemedtem, na de mégis! A Testvéred feleségét maga volt a dán jóléti filmes csoda: egy agyonbonyolított dráma, mely mégsem dõlt bele önnön fontosságába (nem úgy Susanne Bier következõ filmje - az beledõlt). A skandináv térséget felügyelõ remake-bizottság viszont épp a fontosságot látta meg a dán gyarmatáruban, így az amerikai változatban nem csak úgy egyszerûen megtörténnek a dolgok, hanem csupa fontos dolog történik meg a fontos dolgok kissé keresett módján - a nem fontosakat meg hatalmi szóval átvezényelték egy másik filmbe. 2010-ben Jake Gyllenhaal szerelgeti Natalie Portman bútorait, és Tobey Maguire missing in action, majd hazatér és jön az obligát kérdés: kedves öcsém...? Lehet ezt úgy is, lásd dánok, mintha hétköznap lenne, mondjuk hétfõ, majd kedd (és ehhez a hétfõ-keddhez még egy olyan ünnepi szépséget is sikerült hozzászürkíteni, mint Nielsen), meg úgy is, mintha folyamatos élõ közvetítés lenne a dráma napjáról (vezényel: Jim Sheridan). Ma Tobey néz maga elé, holnap Natalie szeme lábad giccsbe, Jake pedig megvert kutyaként indul a drámai cukiság versenyében. Finom hószitálás és Sam Shepard, mint Amerika Vietnamban edzõdött lelkiismerete teszik az élményt teljesebbé.
A Palace Pictures filmje
**+ fél
