Ne bomolj!

Cormac McCarthy: Az út

  • - köves -
  • 2010. március 4.

Könyv

Cormac McCarthynál senki sem jut pokolra; ott van már mindenki a történet kezdetekor. Fölösleges is mindenféle névsorolvasás, McCarthy nem az a fajta író, aki bárkit is - élőt vagy holtat - kifelejtene az ő irodalmilag felcicomázott világvégéiből.

Utóbbiakból (és irodalmi elismerésekből) sokat tart készleten - már rég privatizálta a poklot, s annak irodalmi minőségű alfajait. E mostani, amit Az útban használ, egy mozikban is gyakorta mutogatott világvége: megolvadt felhőkarcolók, elszenesedett fogyasztói világ, hamuban sült táj elhúzhatatlan pernyefüggönnyel. Nem a pokolra jutás vagy nem jutás a tét, hanem az, hogy ha már ott vagyunk, hova álljunk a táplálkozási láncban: a növény- vagy a húsevőkhöz. Már rég nem az a kérdés, mitől állt meg az emberiség kollektív óramutatója (azt viszont tudjuk, mikor: 1 óra 17 perckor), s mi okozta az új időszámítás kezdetét jelző fénycsóvát az égen - azok, akik még vonszolják magukat e végórájában járó, elszenesedett világban, aligha engedhetik meg maguknak (bár McCarthy azért erre is szakít időt), hogy a múltról elmélkedjenek. Nagy a verseny, az utolsó babkonzervre éppúgy sok a jelentkező, mint az emberi csontokról lerágható húsra - a mozgásban lévő csontokra meg még annál is nagyobb a kereslet.

Ilyen piaci viszonyok, illetve karóba húzott holtak és nyárson megsütött csecsemők között közelít rá McCarthy prózája a tájra és abban két, még mozgó alakra: apa és fia araszol előre az úttalan utakon, maguk előtt görgetett bevásárlókocsijuk mindazzal a kacattal felpakolva, amivel estig vagy akár a következő reggelig is kihúzhatják. Ők a bevásárlókocsit és jól karbantartott reménytelenségüket görgetik maguk előtt, az író pedig mindazt a gazdag tudásanyagot, mellyel a pusztítás bármely árnyalata, az emberi és állati, szerves és szervetlen, még bomló vagy már kihűlt maradványok flottul, díjesélyes szenvtelenséggel leírhatók. Akadályversenyszerű előrehaladásuk során a világ középpontjául megtett kicsiny családi egységre ezernyi változatban köszön rá az írói üzenet. Értik ők is, értjük mi is, hogy a teremtés zárva (pedig régen kilenctől hatig még nyitva volt), s hogy minden mozgás hiábavaló, de az élet- és az olvasásösztön erős: hátha mégis a következő bokorban lakik a megváltás, és a következő oldalon az a jelentős jelzős szerkezet, mely az előbbieknél is szemléletesebben írja körül a zárás utáni végállapotokat. Ebben a záróra utáni semmiidőben és senkiföldjén az apa egy felnőtt szemmagasságából, a kézen fogott gyermek több fejjel alacsonyabbról pásztázza a pusztulás képeit, ám lényegében nincs külön gyerek- és felnőttpokol - kimeríthetetlen étvágyú a világvége, kicsire és nagyra, öregre és fiatalra egyaránt igényt tart.

McCarthy megkérdőjelezhetetlen virtuozitással hántja le a pokol szépen megüszkösödött rétegeit; mint egy technikai sportág nagy öregje rója a leíró köröket, s ha úgy tetszik, a végén papírforma-győzelmet arat. E hibátlanul berendezett, ínyencek szájíze szerinti infernóban a sok díszes szörnyűség közt akad egy hétköznapi, kommersz kis horror is: az a megrendítő pillanat, amikor hosszú együttmozgásuk során az apa fiúvá, a fiú apává válik. A messziről virító csonkok, egzotikusan bomladozó testtájak és tájegységeket beborító égési sebek között ez a világvégét éppenséggel nem is igénylő, banális borzalom az, ami a nagy tájleíróból kihozza a nagy írót.

Fordította: Totth Benedek. Magvető, 2010, 286 oldal, 2990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Egyetemes gyávaság

A gyermekvédelminek csúfolt törvény utóhatása borzolta a kedélyeket az elmúlt hetekben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Június közepén, még a Pride – azóta tudjuk: több százezres – vonulása előtt cikket jegyzett a Hvg360 felületén az egyetem Pszichológiai Intézetének három oktatója.

Adja vagy nem adja?

A történet népmesei szála szerint Donald Trump a hivatalban eltöltött dolgos nap után hazatért otthonába, ahol szerető hitvese, Melania várta őt.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.

Ítélt az utókor

Szerették őket, így az államosításkor maradt 200-200 hold földjük. Később mégis ku­láknak minősültek az utolsó óföldeáki földes­urak, Návay László és testvére, Aranka. Egy cselédjük házában haltak meg. Kúriájukat most uniós pénzből felújítják. Bérelhető lesz, mint a közeli batidai vadászkastély.