Utóbbiakból (és irodalmi elismerésekből) sokat tart készleten - már rég privatizálta a poklot, s annak irodalmi minőségű alfajait. E mostani, amit Az útban használ, egy mozikban is gyakorta mutogatott világvége: megolvadt felhőkarcolók, elszenesedett fogyasztói világ, hamuban sült táj elhúzhatatlan pernyefüggönnyel. Nem a pokolra jutás vagy nem jutás a tét, hanem az, hogy ha már ott vagyunk, hova álljunk a táplálkozási láncban: a növény- vagy a húsevőkhöz. Már rég nem az a kérdés, mitől állt meg az emberiség kollektív óramutatója (azt viszont tudjuk, mikor: 1 óra 17 perckor), s mi okozta az új időszámítás kezdetét jelző fénycsóvát az égen - azok, akik még vonszolják magukat e végórájában járó, elszenesedett világban, aligha engedhetik meg maguknak (bár McCarthy azért erre is szakít időt), hogy a múltról elmélkedjenek. Nagy a verseny, az utolsó babkonzervre éppúgy sok a jelentkező, mint az emberi csontokról lerágható húsra - a mozgásban lévő csontokra meg még annál is nagyobb a kereslet.
Ilyen piaci viszonyok, illetve karóba húzott holtak és nyárson megsütött csecsemők között közelít rá McCarthy prózája a tájra és abban két, még mozgó alakra: apa és fia araszol előre az úttalan utakon, maguk előtt görgetett bevásárlókocsijuk mindazzal a kacattal felpakolva, amivel estig vagy akár a következő reggelig is kihúzhatják. Ők a bevásárlókocsit és jól karbantartott reménytelenségüket görgetik maguk előtt, az író pedig mindazt a gazdag tudásanyagot, mellyel a pusztítás bármely árnyalata, az emberi és állati, szerves és szervetlen, még bomló vagy már kihűlt maradványok flottul, díjesélyes szenvtelenséggel leírhatók. Akadályversenyszerű előrehaladásuk során a világ középpontjául megtett kicsiny családi egységre ezernyi változatban köszön rá az írói üzenet. Értik ők is, értjük mi is, hogy a teremtés zárva (pedig régen kilenctől hatig még nyitva volt), s hogy minden mozgás hiábavaló, de az élet- és az olvasásösztön erős: hátha mégis a következő bokorban lakik a megváltás, és a következő oldalon az a jelentős jelzős szerkezet, mely az előbbieknél is szemléletesebben írja körül a zárás utáni végállapotokat. Ebben a záróra utáni semmiidőben és senkiföldjén az apa egy felnőtt szemmagasságából, a kézen fogott gyermek több fejjel alacsonyabbról pásztázza a pusztulás képeit, ám lényegében nincs külön gyerek- és felnőttpokol - kimeríthetetlen étvágyú a világvége, kicsire és nagyra, öregre és fiatalra egyaránt igényt tart.
McCarthy megkérdőjelezhetetlen virtuozitással hántja le a pokol szépen megüszkösödött rétegeit; mint egy technikai sportág nagy öregje rója a leíró köröket, s ha úgy tetszik, a végén papírforma-győzelmet arat. E hibátlanul berendezett, ínyencek szájíze szerinti infernóban a sok díszes szörnyűség közt akad egy hétköznapi, kommersz kis horror is: az a megrendítő pillanat, amikor hosszú együttmozgásuk során az apa fiúvá, a fiú apává válik. A messziről virító csonkok, egzotikusan bomladozó testtájak és tájegységeket beborító égési sebek között ez a világvégét éppenséggel nem is igénylő, banális borzalom az, ami a nagy tájleíróból kihozza a nagy írót.
Fordította: Totth Benedek. Magvető, 2010, 286 oldal, 2990 Ft
