Film - Hullanak jobbjaink - Antoine Fuqua: Brooklyn mélyén

  • - köves -
  • 2010. április 22.

Zene

Egyesek szerint Brooklyn metróval, mások szerint viszont a filmművészet eszközeivel közelíthető meg a legjobban. Aki az utóbbiakat választja, még nem biztos, hogy lemondott a tömegekkel való együttmozgásról, hisz a hely fotózkodásra mindig kapható szelleme csak úgy vonzza az autentikus utca- és/vagy dohányszagra vágyó filmeseket. Antoine Fuqua életművét épp az ilyen erős, autentikus, utcaszinti kipárolgások lengik körül.

Egyesek szerint Brooklyn metróval, mások szerint viszont a filmművészet eszközeivel közelíthető meg a legjobban. Aki az utóbbiakat választja, még nem biztos, hogy lemondott a tömegekkel való együttmozgásról, hisz a hely fotózkodásra mindig kapható szelleme csak úgy vonzza az autentikus utca- és/vagy dohányszagra vágyó filmeseket. Antoine Fuqua életművét épp az ilyen erős, autentikus, utcaszinti kipárolgások lengik körül. Az aszfaltra festett rendőrségi street-art nagy pártolója ő; rendezői munkássága lendületes lavírozás a külvárosi burkolaton elhullottak zsírkrétarajzai között. Los Angeles halmozottan hátrányos vidékeinek hullákból építkező domborzatát a Kiképzésben járta körül, de nem életmű az olyan, mely egy nyugati parti rendőrsztori után nem megy keletnek; Queens, Brooklyn, Bronx, esetleg New Jersey alkotják az ilyenkor szóba jöhető aszfaltválasztékot. A magasvasút szempontjából mindenképpen Brooklyn a nyerő: a magasvasút pedig azért kell, mert nélküle elképzelhetetlen az alvilág. A metró - úgy is, mint a dolgos, becsületes életek szállítóeszköze - fent zakatol, a kamera viszont kecses ívben alámegy a síneknek; olyan jelenet ez, mint amikor a cowboy benyit a csehóba, vagy amikor a ventilátor álmos köröket ír le egy füstös magánnyomozói irodában. Fuqua filmje nemcsak a kötött pályás külvárosi közlekedés szempontjából fegyelmezett, rendszerető munka, de amit a sínek alatt mutat, arra is A+-t adnak a műfajképzőben. Richard Gere például verejtékben úszva ébred, s még fogmosás előtt pisztolyt nyom a szájába - így csak olyan rendőr kelhet, aki már mindent látott, s ilyenből még másik két példány is munkába igyekszik: Ethan Hawke az elalpacsínósodás összes tünetével és egy olyan rendőr terheivel indul gyónni, aki asztmás levegőjű családi házát egészségesebbre cserélné, Don Cheadle pedig a beépített rendőrök közismert dilemmáival birkózik élményszerűen. Miközben a magasvasút hű hangulati elemként rója a mérföldeket, alant mindenkinek egyre nehezebb lesz; olyannyira nehéz, hogy annak kifejezésére már-már a rendőrviccek eszköztára tűnik a legalkalmasabbnak.

A Palace Pictures bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.