Hungler Tímea

Mundruczó Kornél filmjeinek visszatérő hősnője. Most épp a tragikus testvérszerelem történetét elmesélő cannes-i díjas Deltában lép fel. Hungler Tímea

Régiónk voltaképpen egyetlen A kategóriás, meghívásos premierfesztiválja, az idén július 4-től 12-ig tartó Karlovy Vary-i versenyprogramjába iktatta A nyomozó című - az idei hazai szemlén is dúsan díjazott - filmjét. Ebből az alkalomból beszéltünk vele.

Hosszú az út lélektől lélekig, erre Wong Kar-wai legújabb mozija is (egy újabb) bizonyosság. A direktor jó szokásához híven ismét a szerelemről regél: most épp a megtört szív rejtelmeit, a gyógyulás útját, a gyász folyamatát kutatja.

Az idei szemle fődíjas alkotása, a hányatott sorsú Delta úgy tűnik, révbe ért: Cannes-ban elnyerte a kritikusok díját.

Ismerjük ezeket a tiniket Larry Clark filmjeiből - maguk elé vagy a tévére merednek, korán kezdik a szexet -, egyetlen hűséges társuk akad csak: a gördeszka. A független filmesként és tehetséges epigonként számon tartott Gus Van Sant legújabb mozija, a Paranoid Park a rendező előző munkáinak (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok) testvérdarabja és folytatása: a téma újfent az elliptikus, töredékekben elbeszélt halál. A beállítások a trilógiához képest lerövidültek, és a nézőpont is zömében belsővé vált - narrátor-főhősünk, Alex (Gabe Nevins) szemén keresztül látjuk a világot, amit a deszkázások, a tengerparti séták, a válófélben lévő és a képeken alig kivehető szülők, a szüzessége elvesztését szorgalmazó barátnő, egy rendőrségi nyomozás és a Paranoid Park tölt ki, mely a legvadabb és legmenőbb gördeszkások veszélyes és illegális találkahelye.

Életek éneke című filmjét megjelenésünk napjától vetítik a mozikban. A szerzők szándékai szerint Wim Wenders Buena Vista Social Clubjára hajazó dokumentum-játékfilm az erdélyi népzene világába vezeti nézőit.

Messziről jött ember azt mond, amit akar - a tajvani rendezőre, Ang Leere az untig viseletes mondás különösen áll: mióta betette a lábát Hollywoodba, sorra értelmezi újra a nagy amerikai mítoszokat/műfajokat a cowboyfilmtől (Brokeback Mountain) a képregényen (Hulk) át a családi drámáig (Jégvihar). Ebbéli szokását úttörőnek nevezni mindazonáltal elfogultság lenne alighanem.

Január vége óta játsszák itthon Tarr Béla cannes-i versenyÞlmjét, A londoni férfit, melyhez Georges Simenon azonos című regénye szolgált alapanyagul.

Nem árul zsákbamacskát a rendező: "1945. szeptember 24-én éjjel meghaltam" - ezzel a kétségkívül tárgyszerű kijelentéssel veszi kezdetét a nagy hírű japán Studio Ghibli animációja. Nos, már a történet elején jól tudjuk, mi vár ránk (nem árt kellő mennyiségű papírzsebkendővel felszerelkeznünk). Mi sem áll azonban távolabb a Szentjánosbogarak sírjától, mint a giccs fogalma: igazi megrendülés, amit átélhetünk, ha végignézzük a kobei testvérek, a tinédzser Seita és a mindössze ötéves Setsuko történetét.

A "spagetti"-western: fogalom. Persze nem mindig volt ez így - a jelző kezdetben fricskának számított, amit az Amerikában tősgyökeres műfaj elkötelezett hívei megvetésük jeleként ragasztottak a hatvanas-hetvenes évekbeli spanyol-olasz koprodukcióban készült filmek elé. Cinikus, visszájukra fordított vadnyugati történetek ezek, ahol a főhős igazi köpenyegforgató, aki minden szituációt a saját (anyagi) hasznára fordít, és ahol a törvénytelenség könnyedén diadalmaskodik a törvény felett. De hát mi mást is várhatnánk egy olyan európai zsánertől, amit a gazdasági kényszer szült?

A magyar filmipar szolgáinak és kiszolgálóinak görbe tükre: a parlagon heverő színész ugyanúgy megkapja a magáét, mint a mellédumáló gyártásvezető, a felkészületlen újságíró vagy a pénzéhes producer.

Hazai és nemzetközi fesztiválsikerek után csütörtöktől a mozikban az Iszka utazása.