Magyar Narancs: Miért gondolta, hogy a zenéről készít filmet?
Bereczki Csaba: A zene a művészetek között a legtisztább műfaj, a leginkább direkt és emocionális - engem pedig a filmkészítésnek főként az érzelmi oldala érdekel. Elég sok helyen forgattam már, és hamar rájöttem, hogy az érzelmeknek nincs nemzetisége. Ezt a fajta világnézetet, határok nélküli emberi létezést a zene képes a legjobban kifejezni; ebből a gondolatból született egyébként a world music irányzat is. Már az első játékfilmemben, a Bolondok énekében sem aláfestésként használtuk a zenét, hanem a történet szerves részeként. Az Életek énekében próbáltunk eggyel továbblépni: azt akartuk, hogy most a zene legyen a főszereplő, miközben a film persze mégiscsak azokról az emberekről szól, akik a zenét játsszák. Konkrét és igaz emberi sorsokat mutatunk be a filmben, amitől a zene is más dimenziót nyer. A muzsika ezeknek az embereknek nem a foglalkozása vagy a hobbija, hanem a létezésük része. Volt egy előzetes elképzelésünk a filmmel kapcsolatban, amit azonban nem tudtunk volna megmutatni, ha a karakterek, akiket ott találunk, nem elég hitelesek.
MN: Mi volt ez az elképzelés?
BCS: Az, hogy a világ olyan, amilyen, de benne élni nem is olyan rossz. Az erdélyi és a magyarországi létezés között van egy nagy különbség, méghozzá az, ahogyan az emberek az életet nézik. Erdélyben az életigenlés sokkal természetesebb, és mivel nem kell már Romániából elmenekülni, ez a tradíció, világszemlélet tovább él.
MN: Nagyváradon született. Hogy látja, élnek sztereotípiák az anyaországban Erdéllyel kapcsolatban?
BCS: Mint erdélyi, azt tudom mondani, csak sztereotípiák élnek. Kezdjük rögtön a negatívval: amikor '87-ben átjöttem, sokan csodálkoztak azon, hogy milyen jól beszélek magyarul, milyen szép magyar nevem van. Egyáltalán nem akarok politizálni - merthogy ez a film sem politikus -, de a homo kadaricus Debrecenig sem látott el, nemhogy a határon túlra. A pozitív sztereotípia viszont túlontúl megszépíti a dolgokat: a fantasztikus Erdély, meg a kincses Kolozsvár, meg a székely kapu, meg a jóisten, aki nyilvánvalóan székely, meg a Csaba királyfi, meg a székely himnusz. Ez szintén negatív sztereotípia, csak úgy tűnik, mintha pozitív volna. Az Erdély és az anyaország közötti legnagyobb különbség egyébként abból adódik - és ez Sólyom András Poggyászunk, Kádár című filmjében nagyon pontosan benne van -, hogy a romániai kemény diktatúrában minden fekete-fehér volt. Magyarország ellenben puha diktatúrában élt, aminek az élhetőség szempontjából voltak ugyan előnyei is: az emberek például nem frászoltak azon, hogy mikor viszik el őket. A puha diktatúra azonban idővel puha embereket érlelt - ilyen volt a közeg, volt mibe belepuhulni. Erdélyben azonban - és ez nem plusz vagy mínusz, hanem tény - valaki vagy megtört, vagy nem. A kemény diktatúra miatt egyértelmű volt, hogy ki a szarházi, és ki nem. Azokról, akik félelemből vagy karriervágyból behódoltak a rendszernek, tudtunk, Magyarországon viszont nem lehetett tudni róluk. Ebből adódik az, amit egy átlag utazó úgy vesz le, hogy micsoda fantasztikus emberek vannak Erdélyben. A filmem szereplői nem játsszák meg magukat, pont úgy viselkednek a falujukban, mint Párizsban, és ez abból a tartásból adódik, ami az erdélyiség lényege. És van még egy nagy különbség a két régió között. Én úgy nőttem fel, hogy minimum három nyelv, négy náció, az iskolában pedig kötelező a francia és az angol. Elvolt mindenki mindenkivel - egy veszekedésnél az utolsó utáni érv volt, hogy "te hülye magyar, te hülye román!". Aki mást mond, szándékosan gettósította el magát. Az azonban igaz, hogy a mai napig él egy mondás Erdélyben, mely szerint a magyarokat és a románokat egy dolog tudja összeforrasztani igazán: a cigánygyűlölet.
MN: A zenészek zöme a filmben román és magyar cigány.
BCS: A rasszizmus, a xenofóbia a világ legnagyobb ostobasága. A szereplőim kilencven százaléka cigány, de nem ez kell, hogy a filmről eszünkbe jusson, hanem hogy szeretetre méltóak, mert tehetségesek, és mert erős a szellemiségük. Amikor a rendező munkatársaként a Gadjo Dilo - A bolond idegen című francia filmet forgattam, megértettem a cigányság fő jellegzetességét és a velük kapcsolatos fő félreértést is. A cigányoknak van egy irigylésre méltó előnyük velünk szemben - amire szerintem tudat alatt féltékenyek vagyunk -, hogy szabadok. Mi, Woody Allent idézve, ha "ellopják a bankkártyánkat, összeomlunk". Nekik viszont semmijük sincs, úgyhogy megint Woody Allent idézek a feketékkel kapcsolatban: "Kitől lopjanak, ha nem tőlünk?" Semmivel nincs több szarházi a cigányok között, mint közöttünk, a különbség annyi csupán, hogy mi jobban öltözködünk. A társadalom az asszimilációval akarja megoldani a cigánykérdést, de ez hülyeség szerintem. Ha azt mondaná nekem valaki, hogy "márpedig Csaba, te holnaptól bróker leszel, mert megérdemled, hogy milliárdos légy", elkezdeném utálni magamat és a brókercéget, amit idővel meg is lopnék. Merthogy nem a saját közegemben vagyok. Ugyanez a helyzet velük is - a szabadság olyan fokát élik, amit mi már háromezer éve elfelejtettünk, nekik viszont road movie az életük.
MN: Mennyire ragaszkodott a forgatás során a szkripthez?
BCS: Már a forgatókönyvben is az szerepelt, hogy kihozom a muzsikusokat a közegükből és elviszem őket Párizsba, hogy megmutassam, ha valaki valamiben tényleg jó, akkor a világ másik végén is jó. Nem volt egyszerű összehozni az Életek éneke fellépését Párizs legnagyobb koncerttermében, de valahogy meggyőztem a francia szervezőket. Egy jó filmnek mindig három kötelező halottja van - az első a forgatókönyv, amin ahogy forgatni kezdünk, túl kell lépni. A második halott maga a forgatás, amit a vágás öl meg: hogy jó ritmusa legyen a filmnek, megtagadod a kedvenc jeleneteidet. A harmadik halott pedig maga a kész film - a rendező sosem azt a filmet csinálja, amit a közönség végül a vászonról levesz. Egyébként az Életek éneke műfaja, a documentary feature, magyarul dokumentum-játékfilm már régóta létezik - a Buena Vista Social Club vagy a Kóla, puska, sültkrumpli szintén ebben a műfajban született, Oscar-jelölés is van a kategóriában. Ez annyit tesz a gyakorlatban, hogy a film dokumentumjellegű, hiszen nem szólok bele a szereplők viselkedésébe, nem mondom meg nekik, hogy miről beszéljenek. Azt azonban előre kitalálom, hogy mit mutatok be, milyen ívben és milyen dramaturgiával - a mi filmünk egy híres erdélyi cigányprímás síravatásánál kezdődik, ahol a különböző erdélyi tájegységek zenészei azért találkoznak, hogy leróják a mester előtt a tiszteletüket, és Párizsban végződik, ahol ugyanezek a zenészek az egyik legnagyobb francia koncertteremben lépnek fel.
MN: A film műfajából volt némi kavarodás az idei filmszemlén. Végül két másik film mellett (Moldoványi Ferenc A másik bolygó és Sólyom András 56 villanás - HT) egy kreatív dokumentumfilm elnevezésű blokkban versenyzett, amit végül Forgács Péter Von Höfler vagyok című alkotása nyert, mely eredetileg nem indult a szekcióban.
BCS: Gratuláltam is hozzá, hogy egy olyan kategóriában sikerült nyernie, ahol nem indult. A díjkiosztás után beszéltünk a többi rendezővel és írtunk egy nyílt levelet, amiben kifogásoltuk a szemletanács eljárását.
MN: 1993-ban végzett a főiskolán, ehhez képest a Életek éneke csupán a második egész estés filmje.
BCS: Rohonyi Gábor és Bollók Csaba osztálytársa voltam, és Rohonyi is csak tavaly készítette el az első játékfilmjét, ami egyértelműen jelzi, hogy a probléma generációs, a korszakban gyökerezett. Nincs is frusztrálóbb dolog annál, mint amikor úgy vallasz kudarcot, hogy semmit sem csináltál. A frusztráció pedig veszélyes: az összes hiba, amit a Bolondok énekében elkövettem, ennek volt köszönhető - ha az ember nem tudja, mikor jut lehetőséghez, úgy játszik, mint egy halálos beteg, és mindent bele akar pakolni a filmjébe. Úgy tűnik, most végre mind a hárman pozicionáltuk magunkat a szakmában, de mégiscsak tizenöt éve végeztünk. Ehhez a pályához szerencse is kell, de amíg a szerencse eljön, addig ki kell tartani.
