Régiónk voltaképpen egyetlen A kategóriás, meghívásos premierfesztiválja, az idén július 4-től 12-ig tartó Karlovy Vary-i versenyprogramjába iktatta A nyomozó című - az idei hazai szemlén is dúsan díjazott - filmjét. Ebből az alkalomból beszéltünk vele.
*
Magyar Narancs: Abban az osztályban végeztél, melyet Simó Sándor halála után Grunwalsky Ferenc vett át. Simó mindig arra ösztönözte a tanítványait, hogy a debütáns filmjük egy "így jöttem" mozi legyen. A tiéd is folytatja ezt a hagyományt?
Gigor Attila: Maximálisan "így jöttem" mozi. Simó az órákon sokszor elmondta, hogy az ember elsőre próbálja megfogalmazni, honnan érkezett, és miért pont azt csinálja, amit. Lehet A nyomozót egyfajta összegzésként értelmezni: harmincévesen így gondolkodom, ezt érzem, ezzel tudok azonosulni. Mivel a dolgok társadalmi vetülete nem érint közvetlenül, és nem hinném, hogy pontosan átlátom őket - de az is lehet, nem érdekel annyira, hogy filmet készítsek róla -, az életünk személyes aspektusait kezdtem el magamban elemezgetni. Menet közben jöttem rá, hogy engem elsősorban a történetmesélés érdekel; talán fontosabb is nekem a történet, mint maga a film. Persze nem feltétlenül kell mindenkinek narratívákban gondolkodnia, ez csak egy fajtája a filmkészítésnek. Miután nagyjából behatároltam, hogy az emberrel kapcsolatos általános dolgokat szeretném megfogalmazni, a "hogyan" kérdése következett. Kézenfekvő volt a számomra, hogy valamilyen zsánerben gondolkodjak - az igény a krimi műfajára és a zsáner magyarországi hiánya egybeesett azzal, hogy szeretem és tisztelem a hard-boiled krimiket, hiszen ugyanaz áll a középpontjukban - a másik ember utáni kutakodás, ami persze a saját magunk utáni kutakodás -, amely engem sem hagy nyugodni. A főhősöm, Malkáv Tibor meg akarja tudni, hogy ki ő, és hol a helye a világban. Ehhez felül kell bírálnia egy évekkel ezelőtti döntését, nevezetesen, hogy nem keresi az emberek társaságát. Rá kell jönnie arra, hogy bizonyos harcokat meg kell harcolnia, mert különben nem él. Társas lények vagyunk, önmagunkban nem tudunk boldogok lenni, így evidens, hogy a boldogságunkat másokon keresztül próbáljuk elérni. Így jutunk el végül a filmben ahhoz a "közhelyes" igazsághoz, hogy ha nem találjuk meg a nekünk megfelelő szeretetet az életben, akkor súlyosan csökkent értékű életet fogunk élni. Ezek szentimentális dolgok ugyan, de én maradéktalanul hiszek bennük.
MN: Malkáv Tibor az alteregód volna?
GA: Meglehetősen. Sok évet töltöttem el a forgatókönyvvel olyan állapotban, hogy féltem az emberektől, nem mertem kimondani, amit gondolok, ültem csak kukán a társaságokban. Tartottam attól, hogy nem fognak elfogadni, vagy attól, hogy marhaság, amit mondok. Ez annyiban változott mára, hogy most már nem zavar, ha marhaságokat beszélek, mert rájöttem, hogy a többiek is marhaságokat mondanak. Malkávhoz hasonlóan én is folyamatosan vizsgálgatom magamat és az értékeimet. Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy az őszinteség mindig egészséges, törekszem rá. Mindig is ellenállhatatlan kényszerem volt arra, hogy megpróbáljam megérinteni a másik embert, hogy megpróbáljak beszélgetni vele. Mivel ez nem mindig ment a kávézóasztaloknál, kénytelen voltam egy forgatókönyvet írni.
MN: Azt mondod, elsősorban a történetek érdekelnek. Szerinted mitől jó egy történet?
GA: Ez mindig szubjektív. Folyton találok magamnak valakit, akit maximálisan tudok tisztelni, mert azt gondolom róla, hogy én soha nem tudnék úgy írni, mint ő. Rajongásom tárgya az elmúlt hónapokban például Neil Gaiman The Sandmanje volt. A legkomolyabb és legszebb értelemben vett tündérmese, de nem az a fajta, ami elkábít, és úgy hagy utána magamra, hogy azzal szembesülök, a világ nem ilyen. A tündérmese sem arra való, hogy drogozzunk vele. A Gyűrűk Ura is azért működik, mert köze van ahhoz a világhoz, amiben élünk. Számomra az a legszebb, ha egy történet nem hazudja el az élet nyomorúságát, ha úgy tud benne szépséget találni, hogy azt érzem, igazat mond. Egy sztori valószínűleg attól jó, hogy az alapsztorik egyike. Alapsztoriból pedig kettő van: a "boy meets girl" típusú, és az, amelyik arról szól, hogy mindannyian ugyanott végezzük. A nyomozó inkább az énhez és a halálhoz, mint a nőkhöz való viszonyomról beszél. Ez utóbbit majd a második filmemben fejtem ki, most leegyszerűsítettem arra, hogy a Rezes Judit által megformált alakban, Editben igyekeztem egy olyan női figurát megírni, aki a leginkább képes reprezentálni azt, amit a nőkben nagyon tisztelek. Nem egy angyal, hanem egy olyan valódi nő, aki képes szeretetet adni, ezért is lesz egyfajta megváltó ebben a történetben. Malkáv megérdemli, hogy a hülyeségeit, a szótlanságát eltűrjék, mert szembesül a hibáival, változtatni próbál, és cselekszik, ami nagy hiányosság a mai életünkben. Egy viselkedészavaros pszeudo-elmebeteg, akit azonban pont ezért szeretünk. Az elesettség mindig hozzátartozik a hősiességhez, egy hős attól lesz hihető, hogy van Achilles-sarka.
MN: A nyomozó: krimi. Egyetértesz azzal, hogy a "kutakodáson" túl a műfaj a bennünk szunnyadó agresszió projektálása is?
GA: Amellett, hogy végtelenül taszít és félek tőle, nem tudom nem észrevenni magamban és másokban, hogy az embernek elidegeníthetetlen része az agresszió. Ezt úgy próbáltam a filmben megmutatni, hogy egyes jelenetekben elengedtem az állatot. A nyomozó eredetileg indulatból született, nagyon dühös voltam akkoriban. Aztán, ahogy Malkáv a filmben, megpróbáltam rájönni, mi is bennem ez az agresszió, honnan ered, és hogy egyáltalán jogos-e.
MN: Neil Gaiman, hard-boiled krimi, A Gyűrűk Ura - másképpen áll a popkultúrához a te nemzedéked, mint az előzők? Látsz egyáltalán generációs különbséget a filmszemléletben?
GA: Úgy látom, hogy vagy benneragadtunk, vagy visszatértünk a meséhez, az allegorikus történetekhez. Sokkal könnyebb úgy kommunikálni és gondolatokat közvetíteni a néző felé, hogy a sztori látszólag el van tolva a közvetlen valóságunktól. Lehet, hogy csak azért látom ezt, mert főként ez a nézőpont érdekel, de úgy gondolom, a mi generációnk másképpen áll a popkultúrához és a mesterségbeli tudáshoz. Talán most megtörténik egyfajta váltás - olyan rendezők jönnek, akik nem feltétlenül vindikálják maguknak a művész jelzőt, akik számára fontos a filmezés jó értelemben vett iparosoldala. Mindig Milos Formant hozom fel példának - amellett, hogy hatalmas formátumú rendező, kiváló iparos is: elképzelhetetlennek gondolom, hogy bármilyen rossz alapanyagot rakjanak elé, ne tudja felhozni azt nézhető színvonalra. Azt pedig merő sznobizmusnak tartom, hogy valamit csak azért nevezünk kultúrának, mert régebben írták, és kemény kötésben jelent meg. A popkultúrától könnyen eljuthatunk a magas művészetekig - emlékszem, Beethoven akkor kezdett érdekelni, amikor hét-nyolc évesen a Rózsaszín párducban láttam egy epizódot, amelyben a rózsaszín párduc a Sorsszimfóniát vezényelte. Lehet, hogy egy emberként lincsel majd meg az ELTE francia szak, de A három testőr sztoriját semmivel sem gondolom összetettebbnek, mint Batman történetét.
MN: A filmkészítésnek melyik fázisát élvezed a leginkább?
GA: A munkában az emberi kapcsolatok menedzselését tartom a legfontosabbnak. Ez elsősorban az én felelősségem, hiszen én vagyok a rendező - rengeteg idegrendszer feszül egymásnak egy film megszületéséig. Jól és jókor kell az emberekhez szólni, és ez nem mindig jelent kedvességet. Egyébként minden fázisból részeket szeretek, de mindegyikből ugyanazt az egy részt, amikor úgy érzem, hogy egyszer csak megtörténnek a dolgok. Amikor egy megoldhatatlannak tűnő probléma hirtelen megoldódik, amikor a puzzle végre összeáll. Ilyenkor néhány boldog óráig elhiszi az ember, hogy rendben van minden, egészen addig, amíg nem jönnek az újabb megoldandó problémák. De addig legalább azt érzed, hogy nem egy helyben toporogsz, hanem úton vagy.
