Magyar Narancs: Milyen a viszonyod a pályádhoz?
Tóth Orsi: Szerintem nem döntöttem rosszul. Néha vannak nehezebb időszakok, amikor az ember elgondolkodik azon, hogy jó-e, hogy ezt csinálja. A nehézségek mindig ugyanazok, de ezt egyre kevésbé bánom. Ha van valami, amit jó csinálni, az öröm. Ebben a szakmában a bizonytalanság az, ami igazán nehéz. De én döntöttem így.
MN: Még mindig szabadúszol?
TO: Árral szemben.
MN: Mi benne a jó?
TO: Az, hogy szabad és hogy úszás. Hát, nem kerestem, így lett. De mindig tanulok valami újat. Főleg magamról. Most a Hopp'Art Társulattal Kleistet próbálunk, a Hermann háborúját, amit, ha jól tudom, nem játszottak még itthon. A próbákon néha meglepődöm magamon: ez is hozzám tartozik? És igen, hozzám tartozik, mindenkihez tartozik, csak nehéz beismernünk.
MN: Sikeres színésznőnek érzed magad?
TO: Nem tudom, nem gondolkodom ezen. Csinálom a dolgomat, és az jó, hogy az embernek van dolga, hivatása. Néha jó dolgok történnek velem, de azért a mindennapjaimban a siker nincs jelen. Nem csöng a telefonom állandóan - de ezek külsőségek, sokkal fontosabbak az apró sikerek.
MN: Mi volt az utolsó "apró sikered"?
TO: Örültem, hogy ki tudtam vinni három tányért, nem csak kettőt.
MN: Valamelyik próbán?
TO: Pincérként dolgozom.
MN: Nem félsz attól, hogy látványosság leszel?
TO: Nem edzem erre. De nekem ez egyáltalán nem kínos. Szerintem egy csomó ember fel sem ismer, ha pedig igen: ez van. Ha azt választom, hogy szabadúszó vagyok, nem szerződöm színházhoz, vagyis azzal dolgozom és akkor, akivel és amikor akarok, akkor benne van ez is. Vannak olyan időszakok, amiket át kell hidalni. Minden szerepet nem kell elvállalni. Hogy legyen az ember hiteles, ha mindenhol ő szerepel? Ez egy döntés, az enyém, aminek kell, az úgyis megtalál.
MN: Fatalista vagy?
TO: Szerintem nincsenek véletlenek. Vannak dolgok, amiket nem lehet elkerülni.
MN: Színésznőként is inkább ösztönös?
TO: Abszolút ösztönös, mindig a szívemre hallgatok, amikor döntök. Sajnos nem tudom másképp.
MN: Elemzed az alakításaidat?
TO: Próbálom a maximumot adni, de ez nem mindig jön össze. Van bennem egy mérce, amit követni próbálok. Az önismeret azért sokat nyom a latban.
MN: Mundruczó Kornéllal hogyan működik a munkakapcsolatotok?
TO: Felhív, lefényképez, ha passzolok: dolgozunk. Az előző film sosem belépő a következőre. Inkább praktikus dolgokról beszélünk. Nem gondolom, hogy Kornél sokat magyaráz azoknak az embereknek, akikkel dolgozik, inkább jól választ. Legalábbis én ezt érzem, aztán lehet, hogy nem így van. Nem nagyon szoktuk a szerepeket értelmezni. Elmondja, hogy mi a fontos neki, aztán már az én dolgom legyártani magamban a sztorit.
MN: A Deltának - a férfi főszereplő, Bertók Lajos halála miatt - kétszer futottatok neki. Sokat változott az általad játszott lány alakja az első verzióhoz képest?
TO: Sokat változott, mert más volt a történet, de az is én voltam.
MN: Szép napok, Johanna, Delta. Melyik a legkedvesebb Mundruczó-filmed?
TO: Mindegyik kedves. A Szép napok azért, mert az első, a Johanna pedig nagyon beette magát a fejembe, pofán csapott rendesen. Sok minden passzolt benne rám átvitt értelemben - rímelt a film arra, ami akkor volt. Sokban egyszemélyes játék volt, ami azért eléggé meg tudja forgatni az embert. A Delta pedig azért kedves, mert szép hosszú trip volt, és örülök, hogy végül összejött. A lóra mindig vissza kell ülni.
MN: Neked miről szólt a film?
TO: Mindarról, ami ott történt alatta és előtte. Ez egyébként minden filmbe bekerül. Nem volt egyszerű visszamenni. Én ezt valahogy lerendeztem már magamban, és nem feltétlenül szeretnék beszélni róla. A Delta nekem több év, ami alatt sok minden történt. Hozzám tartozik.
MN: Mundruczó Kornél azt nyilatkozta rólad: "hihetetlen gazdagságú ember, igazi sztár, akit lehet szeretni vagy utálni, de nem a tipikus magyar szépségideál".
TO: Lehetne bánni, de ez van. Ez vagyok. Ezt tudom. Így nézek ki. Ezt gondolom. Most hazudhatnék mást, átrajzolhatnám magam, de ha ezt kaptam, akkor így kell boldogulni. Nem egyszerű, de megvan ennek is a szépsége.
MN: Azok a karakterek, akiket Mundruczó filmjeiben megformálsz, valamilyen értelemben mind áldozatok.
TO: Igen, feltűnt. Furcsa játék a film. Az arcod a vásznon mást jelent. Valószínűleg én ezt jelentem. Ha száznyolcvan centi lennék és hetven kiló, nyilván mást jelentenék. Ezekkel az adottságokkal azonban ezt.
MN: Belülről is ilyen vagy, vagy ezt csak a külvilág vetíti beléd?
TO: Ez is hozzám tartozik. Én Tóth Orsi vagyok, néha áldozat, néha nem.
MN: Film vagy színház?
TO: Mind a kettő. Így jó, ahogy van. Több filmet csináltam ugyan, mint színházat, de ez fordulhat még, az elején vagyok. Majd nyolcvanévesen erre is tudok válaszolni.
MN: Kritikus vagy magaddal?
TO: Legtöbbször. De ez az elégedetlenség sok mindentől függ - koncentráció, idő, bátorság. A bátorságon sok múlik. Azon, hogy mennyire bírsz őszinte lenni. Mered-e megmutatni magad, vagy nem. Nehéz. Minden este más emberek elé kell kiállni, és megmutatni, amit sokszor magad előtt is szégyellsz.
MN: Milyen a jó közönség?
TO: Kíváncsi. Figyel. Talán ért.
MN: És ha nem figyel?
TO: Az frusztrál. Minek beszéljek, ha nem figyelnek rám? Elmegy tőle a kedvem. Ezek soktényezős dolgok, és nehéz őket definiálni. Rajtad múlt az este, vagy sem? Odaadtad azt, amit tudtál, vagy elspóroltad? Ha elspóroltad, te tehetsz a kudarcról, ha meg nem, akkor nem olyan fontos, ki mit mond vagy gondol.
MN: Mitől jó egy színész?
TO: Ha hinni tudok neki.
MN: És még kinek hiszel?
TO: Azoknak, akik fontosak nekem. Annak a pár barátomnak, aki van, azoknak, akik közel állnak hozzám. Lehet civil, nem civil.
MN: Hogyan lehet közel kerülni hozzád?
TO: Nehezen. De az ember azt azért megérzi, ha egy találkozás fontos az életében.
