A "spagetti"-western: fogalom. Persze nem mindig volt ez így - a jelző kezdetben fricskának számított, amit az Amerikában tősgyökeres műfaj elkötelezett hívei megvetésük jeleként ragasztottak a hatvanas-hetvenes évekbeli spanyol-olasz koprodukcióban készült filmek elé. Cinikus, visszájukra fordított vadnyugati történetek ezek, ahol a főhős igazi köpenyegforgató, aki minden szituációt a saját (anyagi) hasznára fordít, és ahol a törvénytelenség könnyedén diadalmaskodik a törvény felett. De hát mi mást is várhatnánk egy olyan európai zsánertől, amit a gazdasági kényszer szült? Ha tehette volna, a Cinecitta is tovább gyártja a peplumokat Hollywoodnak, az amerikai tőke azonban a műfaj iránti kereslet megcsappanásakor pánikszerűen kivonult Itáliából, maga mögött hagyva az eszközparkot és a sok ezer munka nélküli filmest, akik komoly gyakorlati érzékről és piaci érzékenységről tettek tanúbizonyságot, amikor a harci szekereket és a saruikat vadlovakra és sarkantyús csizmára cserélték.
Az újraértelmezett western toposzai hamar kialakultak: a bosszú mint visszatérő motívum, a korrupt, mexikói határ menti kisváros, a flashbackekből kibontakozó vészterhes múlt, a nyers, kendőzetlen erőszak, no meg persze az, aki köré mindez épül: a dohányt rágcsáló, izzadt, piszkos, bronzbarna, pillantásával (is) ölni képes főhős: Clint Eastwood, Tomás Milian, Giuliano Gemma vagy Franco Nero.
Utóbbi személye kapcsolja öszsze azt a három filmet (Django, Texas, adios, Keoma), amely most a spagettiwestern-kollekcióban látott napvilágot. A válogatás csak részben tükrözi a műfaj fejlődését - a Django (1966) és a Keoma (1976) a két szélső érték, igazi ponyvaklasszikusok (az előbbi a hőskor lenyomata, az utóbbi a zsáner hattyúdala), a Texas, adios (1966) azonban sem nem tipikus, sem nem maradandó, színvonalában kicsit ki is lóg a társaságból.
A Django az amerikai western antitézise. Ami ott napfény és sivatag, az itt hideg és sár, már a nyitó kép sem mindennapi: az "idegen a városban" motívum rögtön idézőjelbe kerül, amint megpillantjuk a főszereplőt (Franco Nero), aki egy koporsót vonszolva maga mögött érkezik meg a Mexikó határán fekvő településre, ahol - akárcsak Sergio Leone spagettijében (Egy maréknyi dollárért) - ellenséges bandák kereszttüzében próbál boldogulni.
A film cselekménye lényegében elhanyagolható, a képek azonban - a temetőben lefolytatott tűzpárbaj, hősünk véres péppé vert keze vagy a piros csuklyában masírozó városi Ku-Klux-Klan - igencsak szuggesztív látványt nyújtanak. A film - egy rendes B kategóriás mozihoz illően - nem is az intellektusra, mint inkább az érzékeinkre és az érzelmeinkre hat, a bennünk szunnyadó agressziót hivatott szublimálni (számos országban sokáig tiltólistán szerepelt a mű). Az emóciók túlcsordulnak, a gesztusok bántóan harsányak, a jelenetek mindegyike összecsapásba torkollik, a feszült csendeket csak egy-egy fájdalmas, szívszaggató ballada szakítja félbe, mely - gyengébbek kedvéért - dalban is elmondja, amit amúgy is látunk.
Ha már zene: a Keoma soundtrackje külön fejezet. A Guido és Maurizio De Angelis komponálta dalt előadó énekesnő nagyjából olyan hatást kelt, mintha a pályakezdő Kate Busht elevenen nyúznák. Az első megrázkódtatásból magunkhoz térve azonban minden a helyére kerül: a filmzene valójában ária, a műfaj nagyoperájához méltó; a mozi pedig a zsáner fejlődésének végállomása, Franco Nero jutalomjátéka, aki a félig indián, félig amerikai polgárháborús veterán szerepében még egyszer rendet tehet a városban, és szigorúan összehúzhatja vakítóan kék szemét a puhakalap alatt.
A Keomát követte még ugyan pár spagettiwestern, hivatalosan mégis ezt a filmet tartják a műfaj utolsó mohikánjának. Míg azonban Sergio Corbucci mozija, a Django inkább a képregények archetípusait, sematizmusát, nőképét és beállításait idézi, Enzo G. Castellari filmjének középpontjában már egy filozofikusabb főhős és a finomabb szimbolika áll. A polgárháború apokalipszisét megjárt Keoma (Franco Nero) egy pestis és korrupció sújtotta városba, ha tetszik, egy másik apokalipszisba tér vissza, ahol a múlt szenvedései egy öreg indián asszony (Gabriella Giacobbe) képében kísértik, a jelen pedig egy kiközösített állapotos anya (Olga Karlatos) alakjában bírja cselekvésre. A Halál az Élettel küzd a filmben, kettőjük között Keoma kiábrándult Jézus-figura, aki hiába próbálja a város kárhozott lelkeit megmenteni, egy ponton még keresztre is feszítik. Persze ez az "indián Jézus" Django kései leszármazottja: az utolsó kockáig nem lehetünk biztosak benne, hogy a két nő (értékrendje) közül melyiket választja, hogy megkövült-e már annyira a szíve, hogy magán kívül semmi és senki más nem érdekli.
A két popkulturális alapmű között elsikkad kissé a Texas, adios, mely történetvezetésében ráadásul sokkal közelebb áll a hagyományos westernekhez, mint az európaiakhoz. Az értékrend szilárd, a főhős alakja kikezdhetetlen: a seriff (Franco Nero) apja halálát megbosszulandó testvérével Mexikóba indul, hogy elkapjon és törvény elé állítson egy hírhedt banditát. Ha a műfajról többet nem is tudunk meg Ferdinando Baldi filmjét nézve, arra a Texas, adios is kiváló apropó, hogy belássuk: egy hatlövetűért nem feltétlenül muszáj rögtön Amerikáig szaladnunk (az meg csupán a mi privát pechünk, hogy anno néhányan Babelsbergben is így voltak ezzel).
Forgalmazza az UltraÞlm
