Január vége óta játsszák itthon Tarr Béla cannes-i versenyÞlmjét, A londoni férfit, melyhez Georges Simenon azonos című regénye szolgált alapanyagul.
Magyar Narancs: Mit jelent önnek a film?
Tarr Béla: Valami olyat, amit az ember nem tud verbálisan kifejezni, amikor a szavak és a hangok kevéssé válnak, amikor megérezzük, hogy bizonyos dolgokat csak a szemünkkel foghatunk föl. Azt gondolom, hogy a képalkotási igény valójában egyidős az emberiséggel. Van valami elementáris igényünk arra, hogy képeket készítsünk. Valami olyan belső kényszer, amitől egyikünk sem szabadul. Ez talán annak a tudomásulvétele, hogy életünk időben és térben zajlik, és az erre adott, szinte automatikus reakciónk az idő megállításának, rögzítésének vágya. A képi megfogalmazás tehát - szerintem - kísérlet az elmondhatatlan, elzenélhetetlen dolgok átélhetővé tételére; az általunk látott és megélt élmények átadására vállalkozik. Mivel a látás konkrét élményéből táplálkozik, anyaga és tárgya elsődlegesen mindig a valóság lesz és marad. Minden, amit ábrázolunk, azzal a szándékkal jön létre, hogy valakik, máshol - hiszen most nincsenek velünk - máskor - valamivel később - lássák mindazt, amit mi most látunk. Részesei legyenek annak, amit mi rendkívülinek, fontosnak, drámainak - esetleg kedvesnek tartunk. Tehát számomra a film kommunikációs forma, mindenképpen a művészet tárgykörébe tartozik, dacára annak, hogy születésekor még vásári látványosság volt, és a nézők tojásokkal fizettek azért, hogy láthassák a "vonat megérkezését". Annak ellenére, hogy még mindig akadnak, akik azokra a tojásokra gondolnak, sokat változott a világ, és a film egyre inkább a művészet tárgykörébe került. Már csak azért is, mert megjelentek olyan új technológiák, amelyek kiszolgálhatják az előbbi igényeket. Úgy érzem, valami hasonló helyzet van kialakulóban, mint amikor a fotográfia megjelent. A festőknek addig feladatuk, megrendelésük, ha úgy tetszik, "társadalmi funkciójuk" volt, hogy lefessék a bankár lányát, hogy képét a családfő kitehesse a falra. A festő nekilátott, lefestette a lányt, megkapta érte a pénzt, elitta, "rendben" volt minden. Amikor megjelent a fényképészet, mindez kikerült a festészet tárgyköréből - a festő szabad lett végre, megszülethetett az impresszionizmus. Monet leülhetett és lefesthette a roueni katedrálist harminchatszor, a nap különböző szakaszaiban. Ez az igazi forradalom. Azt gondolom, a filmművészet most egy ilyen periódusba tudna kerülni - lehetnénk végre szabadok, és elmondhatnánk, hogyan látjuk a világot, reagálhatnánk arra, ami velünk történik. Mert nem vagyunk függetlenek a világtól, nem különbözünk tőle, hanem szügyig benne vagyunk.
MN: Hasonló elvek hívták életre a T. T. Filmműhelyt?
TB: A T. T. Filmműhely olyan hely, ahol bukások sorozatát könyvelhetjük el, egy csomó tervünk szemétbe került, az arcunkon csúszunk, kudarcot kudarcra halmozunk. Arra azért büszke vagyok, hogy Horváth Putyi filmet tudott nálunk csinálni, hogy elkészült Mundruczó Johannája, vagy hogy Maár Gyula megcsinálhatta a Töredéket, egy olyan forgatókönyvet, amit '73 óta elő sem mert venni a fiókból. Ha csak annyit érünk el, hogy mint egy esernyő, megvédjünk egy tervet, egy gondolatot vagy egy embert, már van értelme az egésznek. Ez a műhely olyan, mint egy sziget, de ezt a marginalizálódott helyzetet harminc éve ismerem, ha lehet azt mondani, jól érzem magam benne, már beleszoktam. Jó ez így: szarul ébredünk, szarul fekszünk, közben meg haladunk.
MN: Egy interjúban azt nyilatkozta: "Mindig ugyanazt a filmet csináljuk, csak mindig egy kicsit jobban." A következő mozit mindig az előző film inspirálja?
TB: A kérdésben benne van a válasz. Egy film készítése közben új dolgok generálódnak, felmerülnek formai problémák, egy újabb kérdés, ami aztán arra ösztönzi az embert, hogy készítsen egy másik filmet. Nem azért csinálsz filmet, mert filmrendező vagy, vagy mert üres a bankszámlád, hanem mert izgat valami. A filmezés öngerjesztő folyamat: a következő film mindig egy kicsit "odébb megy", elmélyül az előzőhöz képest. Az azonban igaz, hogy itt lényegében az elejétől fogva egy filmről van szó. Talán még egy film hátra van, aztán lehet, hogy abba kell hagyni.
MN: Mert eléri a perfekció állapotát?
TB: Ez nagyon személyes kérdés. A filmkészítőkben, a valódi "kinematográfusokban" mindig meglesz az az ambíció, hogy a világot kerekre, tisztára rendezzék, hogy utánuk ne lehessen tovább filmezni.
MN: '94-ben írta Esterházy, hogy "Tarr addig-addig filmezett, amíg majdnem megszüntette magát a filmet."
TB: Na, ez a "majdnem" azért zavar. Amíg ez a "majdnem" fönnáll, addig folytatom. És ez nem perfekció. Magának a dolognak akarok a végére jutni.
MN: Az előző film, a Werckmeister harmóniák milyen kérdéseket vetett fel, amelyekre aztán A londoni férfi adta meg a választ, ugyanígy: mi-lyen kérdéseket hagyott maga után A londoni férfi?
TB: Ez az, amit én soha meg nem fogok tudni mondani. Mondjuk már ki végre erről a nyomorult filmezésről, hogy kép, hang, ezek ritmusa, emberi tekintetek és gesztus, metakommunikáció egysége. Ha ezek közül bármit leválasztasz, már nem filmben gondolkodsz. Nem lehet a tematikát szétválasztani a képi világtól, mert a film egység. Két típusú alkotói magatartás létezik: az egyik, amelyik mutatja neked a világot, ábrázolja azt, a másik, amelyik autonóm világot teremt. Ez nem minősítés, csak tény. Lehet, hogy a sarkon meglátok valamit, ami képes egy egész filmet generálni, valamit, amit meglátva egyszer csak megérzem, hogy ez hiányzott eddig a többi filmből, ez hiányzott ahhoz, hogy eggyel tovább tudjak lépni. Olyan ez, mint amikor az ember főz. Rég túl vagy rajta, amikor hirtelen eszedbe jut, hogy mi lett volna, ha még azt is beleteszed.
MN: Konkrét választ nem kapok?
TB: Nem beszélek mellé. Ha a Werckmeister harmóniák előtt megkérdezte volna, miről akarok filmet csinálni, annyit tudtam volna csak mondani, hogy arról, hogy "egy ember ételhordóval a kezében Baja főterén belenéz egy halott bálna szemébe, és közben a néző érez majd valamit, de azt nem tudom megmondani, mit, mert az összes energiám arra megy el, hogy azt érezze, amit szeretnék". A nézőt mindig felnőttnek, érzékenynek, társnak tekintem, nem alázom meg azzal, hogy mindent a szájába rágok, de azért ellátom őt annyi munícióval, hogy lehetőség szerint ne maradjon más választása, mint ugyanarra gondolni, amire én és a társaim.
MN: A londoni férfiban mi ragadta meg?
TB: Szeretek nyári estéken a kertben olvasgatni, így került ez a könyv is a kezembe, és belém égett az a kép, ahogy valaki éjszaka egy toronyban ül. Egyedül van, a város alszik, de ő mindent lát. A magányosság állapota volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet - ebből indult ki az egész, aztán, amikor Krasznahorkai Lászlóval elkezdtünk a történettel foglalkozni, lassan másról kezdett szólni, arról, hogy mihez tud kezdeni valaki a kísértéssel, a lázadás lehetőségével ötven felett, ha egy monoton, kiszámítható, elrendelt, törvényszerűen berendezett világban él. Az kezdett foglalkoztatni, hogy ebben a zárt világban hogyan jön létre és miként bukik el a lázadás.
MN: Megváltoztatta a regény végét. Miért?
TB: Ezt Hranitzky Ágival eléggé autokrata módon, a forgatás alatt döntöttük el. Az a verzió, amit Krasznahorkaival megírtunk, más volt. A simenoni befejezése kisrealista, zsurnaliszta befejezés, a forgatókönyvé romantikusabb volt: a főszereplő, Maloin kimérte magára a büntetést, és elkárhozott. A film készítése alatt azonban úgy éreztük, hogy talán arról kellene beszélnünk, hogy ennek a helyzetnek van egy igazi vesztese, méghozzá Brownné. Az ő élete ment tönkre, anélkül, hogy ezért bármit is tett volna. Az igazi vesztesek mindig azok közül kerülnek ki, akik nem tehetnek semmiről.
MN: A filmjei - mint most is - konkrét szituációkból indulnak ki, idővel azonban metafizikai síkra emelkednek. Hisz istenben?
TB: Nem, nem vagyok vallásos. Az emberben hiszek, abban, hogy az embereknek mindig lesz annyi erejük, energiájuk, hogy képesek lesznek megőrizni a méltóságukat, még akkor is, ha a legmegalázóbb helyzetekkel néznek szembe. Gyermekkorom óta kedvelem Münchhausen bárót azért, hogy amikor nyakig van a szarban, a hajánál fogva is képes kihúzni magát onnan. Néha az az érzésem, hogy ez az egész itt egy münchhauseni történet, úgyhogy nem istenben, mindannyiunkban hiszek.
