Nem árul zsákbamacskát a rendező: "1945. szeptember 24-én éjjel meghaltam" - ezzel a kétségkívül tárgyszerű kijelentéssel veszi kezdetét a nagy hírű japán Studio Ghibli animációja. Nos, már a történet elején jól tudjuk, mi vár ránk (nem árt kellő mennyiségű papírzsebkendővel felszerelkeznünk). Mi sem áll azonban távolabb a Szentjánosbogarak sírjától, mint a giccs fogalma: igazi megrendülés, amit átélhetünk, ha végignézzük a kobei testvérek, a tinédzser Seita és a mindössze ötéves Setsuko történetét.
Az amerikaiak bombái miatt korán árvaságra jutó japán gyerekeket egy nagynéni fogadja be, ám a fiú büszke öntudata, igazságérzete nehezen viseli a kiszolgáltatott helyzetet, így hamarosan otthagyják a rokont, hogy egy barlangban próbálják meghúzni magukat. A Szentjánosbogarak sírja viszont nem is mese: a nagynéni nem a gonosz mostoha, de praktikus és racionalista asszony, Seita pedig nem a legkisebb fiú, aki végül mindenkinek megmutatja. Nekünk tisztán látszik, hogy a kishúga apjává előlépő gyereknek mikor kellene másképp döntenie a túlélés érdekében, ő viszont nem elég érett még, honnan is tudhatná, hogy a bizonytalan holnapért olykor fel kell áldozni a biztosnak tűnő mát. Mi sem biztos, hogy tudjuk. Amink van, veszni kell hagyni, hogy valami más esetleg összejöjjön. Nem véletlen, hogy a szentjánosbogár a történet központi metaforája - az éjszakánként a testvérpár barlangjában lámpaként világító, csak a mában létező kis rovarok nappalra meghalnak. Setsuko apró sírokba temeti őket (előrevetítendő a saját és a testvére sorsát).
Seita és Setsuko hányatott, rövidke élete néha persze boldog is: ott egy tengeri fürdőzés, egy savanyúcukorka, egy tál rizs, egy mosoly, egy felhőtlen pillanat, a táj. Utóbbi - mint színválasztás, hangulat, térkezelés - Ando Hiroshige fametszeteit idézi, maga a film pedig - bármekkora ellentmondás - az olasz neorealizmust: majdhogynem dokumentarista képekből a kataklizma utáni közönyt ugyanúgy, mint az empátia apró, finom, bár csekélyke gesztusait.
Forgalmazza a Navigátor Film
