Magyar Narancs: Egy szegény sorsú Zsil-völgyi kislány története. Valóságalapú játék- vagy dokumentumfilm játékfilmes eszközökkel?
Bollók Csaba: Játék- vagy dokumentumfilm, ugyanannak a falevélnek a két oldala. Igazából nem az érdekelt, hogy a film megfelel-e majd a műfaji elvárásoknak, sokkal inkább a jelenségek valódi természete - ezek megmutatásában ösztönösen választottam meg a közelítéseket, mindig azt, amivel közel tudtunk maradni a szereplőkhöz. Amikor megismertem a főszereplőt, az Iszkát játszó Varga Máriát, úgy éreztem, itt egy gyerek, akinek olyan elbűvölő a tekintete és olyan magnetikus a lénye, hogy azt egy játékfilmben meg kell örökíteni. Ha meg akarom örökíteni, olyan helyzetet kell teremtenem a számára, ahol önmagát tudja adni. Úgy tudok ilyen helyzetet teremteni, ha leforgatom az életét. Úgy tudom leforgatni az életét, hogy mindez természetes maradjon, ha kronológiában haladunk, ha egyszerre játssza és éli is. Az érdekelt, hogy valódi személyiségeket mutassak meg hétköznapi dolgokon keresztül. A szereplőknek ez az igazsága sokkal fontosabb, mint hogy a műfaji, stílusbeli elvárásoknak megfeleljen a film. Ez utóbbiban eljuthatunk a tökéletességig, szép képek, szép zenék, csak mire elkezdjük a hagyma rétegeit lehántani, kiderül, hogy nincs is magja a növénynek. Azt akartam, hogy az Iszka utazása egy nyers film legyen, mert iszonyúan elkezdett irritálni az utóbbi időben, hogy a film mint műfaj túlságosan kitalált lett.
MN: Milyen értelemben?
BCS: Hihetetlen digitális technikák vannak, gyönyörű képeket lehet csinálni, amelyek már köszönő viszonyban sincsenek azzal a valóság-mintával, amiből származnak. Sokszor nem értem, hogy mi értelme hatalmas pénzeket áldozni egy filmre, ha a technikai egyebeken kívül nincs is más benne. A közönségnek azt a részét, amelyik a valódi történetekre vevő, talán nem is érdekli a technikai hókuszpókusz. Filmesként egyszerűbben is kapcsolatba lehet lépni a valósággal, és ezt az egyszerűbb utat kerestem: mi van akkor, ha egyszerűen "közel megyünk", ha a történet egyidejű, ha olyan fizikai cselekmények vannak a filmben, amiket nem lehet eljátszani? Nem lehet eljátszani például, hogy a főszereplő egy ötvenkilós vasat áthúz a sártengeren, mert azt tényleg át kell húznia a sártengeren. Amikor a film elején Iszka vasat keres, a kamera is vele együtt keresgél. Amikor az árvaházban Iszka az életéről mesél, a kamera hosszan elidőz rajta. Nincs a filmnek eleve eldöntött stílusa, és lehet, hogy pont ez a stílusa - ez az a belső mag, ami összetartja a filmet. Volt forgatókönyvünk, sok jelenetet meg is tartottam, de adott pontokon elfelejtettem, hogy szerintem miről szól a jelenet, és figyeltem, hogy a dolgok merre hajlanak. Ilyenkor a szereplőkre hagyatkoztam, és azt rögzítettük, amit ők hoztak ki az adott szituációból, jelenetből. Megkaptam kritikaként, hogy lényegében nem is csináltam mást, mint dokumentáltam az eseményeket, a valóságot. Ám azt gondolom, az egyszerűség előállítása is szellemi tevékenység. Nem vagyunk slendriánok, ahol a kép nyers vagy életlen, ott szándékosan nyers és életlen.
MN: Akadnak filmes korszakok, mozgalmak, melyekkel szellemi rokonságot vállalsz?
BCS: A mozgókép sokféle utat követhet. Az egyik út a stilizáció, ami sokszor csupán pénz kérdése. Számomra sokkal nagyobb szellemi kihívás, hogy valamiképpen átmentsük az életet a filmbe. Mert ebben az agyontechnicizált korszakban elfeledkeztünk arról, hogy a filmek kezdetben a valóságról, az életünkről szóltak. Manapság inkább önmagukra, más filmekre és nem a realitásra utalnak. Az Iszka utazása egy hajtás a film családfáján, amely egyébként folyamatosan kihajt - a neorealizmust, az új hullámot vagy a Dogma-mozgalmat is az szülte, hogy a filmesek egy része egy idő után megunta a felhajtást, és arról akart filmet csinálni, ami a szomszédban történik. Mert lényegében az történik velünk is. A Dogmának volt tíz pontja, melyek közül nagyon megtetszett a kilencedik, ha jól emlékszem, amely szerint "a filmművészetben nincsenek műfajok". Ezt én úgy értelmeztem magamnak, hogy nincs lényeges különbség aközött, hogy egy kamera egy dokumentum- vagy egy játékfilm keretein belül van jelen. Ha van kamera, már eleve létrejön a filmes szituáció. És ebből az alapállásból indultam ki az Iszka utazása kapcsán. Néhány évvel később azonban rátaláltam a Dogma kilencedik pontjának egy másik, és valóban szöveghű fordítására, amely azt mondja, hogy "a filmművészetben nem engedélyezett a zsánerfilm". Ez kevésbé volt érdekes, mint a korábbi tétel. Gondoltam, na mindegy, az első értelmezés, vagyis a félrefordítás számomra sokkal izgalmasabb.
MN: A gyerekszereplőid amatőrök, akik a fesztiválsikerek után visszatérnek a romániai szegénységbe. Nem félsz, hogy túl nagyot zuhanhatnak?
BCS: Soha nem éreztem azt velük kapcsolatban, hogy annyira feldobná őket a csillogás, hogy hiányolnák, ha már nincs, de ugyanígy: a nagyon rossz helyzetektől sem hangolódnak le. Mindent tényként kezelnek, elfogadják az életet olyannak, amilyen. Kis buddhisták. Az egyik közönségtalálkozó után beszélgettem egy pszichológussal, aki azt mondta, hogy amikor Mária mindenben segít, érzékeli a bajokat, akkor ráhangolódik a környezetére, és ez tulajdonképpen a túlélési stratégiája része. Attól, hogy folyamatosan résen kell lennie, tudnia kell, hogy kitől kérhet és várhat segítséget, kifejlődött ez a képessége. Ennek ellenére én szeretem azt látni bennük, amit sugároznak felém: hogy a nehéz sorsuk ellenére jól érzik magukat, és a maguk módján teljes életet élnek. Egy bányavidéken, a föld közelében, az utcákat járva nőttek fel, mégis egy-két nap alatt képesek beilleszkedni a budapesti életbe, bármikor el tudnak vegyülni egy berlini környezetben. És ebből a nyugati világból mégsem kérnek. A feleségemmel, a film producerével és szereplőjével, Csere Ágnessel, akinek a jelenléte a vásznon és az életben is mélységet adott az egész filmnek, sok mindent adtunk nekik, de ők nem igazán vágynak semmire. Ha ők is beleszédültek volna az elérhetetlen vágyak keringőjének abba a koreográfiájába, amibe a mai tizenévesek, akkor sok mindent kértek volna, és elvettek volna már. De ők nem vesznek el semmit, beérik azzal, ami adatott és ami elemi szinten szükséges az élethez. Nekik az ismert dolgok jelentik a biztonságot. Felszabadító érzés olyan emberkékkel találkozni, akik nem foglyai azoknak a vágyakozásoknak, amikkel beoltott minket a világ. Szép lenne azt mondani, hogy szakmai becsületből nem akarjuk elengedni a kezüket, de ehhez képest másról van szó. Nagyon megszerettük őket, kialakult egy erős, személyes kapcsolat, ami a filmen kívül is él. Persze a kettő szorosan összefügg: nem csinálok olyanokkal filmet, akiket nem szeretek.
MN: Milyen tapasztalatokat szereztél a fesztiválokat járva? A kantinban a bányászoktól ebédet kolduló, a meleg salakon alvó, tetvekkel küszködő kislány megítélése változik országonként?
BCS: Alapvetően azonosak a reakciók, de azért vannak árnyalatok. Az észak-amerikaiakat jobban felzaklatja a látvány, a nyugat-európaiakat vagy a mexikóiakat nem annyira. Egy fogyasztói társadalomban inkább azt látják, hogy a huszonegyedik században nem így kellene élni. És persze igazuk van ebben. Azok a népek, amelyek emlékeznek még az egyszerűbb életre, közeli tapasztalatuk van a nincstelenségről, kevésbé érzik felháborítónak a szegénységet. Londonban, Norvégiában vagy Izraelben például nem az egzotikumot látják a filmben, hanem azokat a problémákat, amikkel együtt kell élnünk a világban. A filmet azért is adtuk oda végül a berlini és nem a cannes-i filmfesztiválnak: úgy gondoltam, hogy Berlinnek van még emléke erről az időszakról, a cannes-i csillogás nem megfelelő az Iszka utazásához, ledöbbentheti az ottani közönséget a film. Az én szándékom nem a ledöbbentés volt, sokkal inkább annak a lelkierőnek, az életben való hihetetlen jelenlétnek a megmutatása, amit Iszka képvisel a filmben.
MN: A főszereplők magyarok, de Romániában élnek. A nemzeti hovatartozásuknak volt számodra jelentősége?
BCS: Jogosan kérik számon a magyar filmrendezőkön a kelet-európai átalakulásról szóló elmaradt filmeket - nagyon kevés filmünk van, melyek az összeomlás és az elmozdulás tektonikus mozgását mutatják. Az Iszka utazása talán egy ilyen film lehet, az idővel kissé távolabbról nézve. A filmet azért forgattuk Romániában, mert a főszereplő lánnyal ott találkoztam, és nem akartam kiszakítani őt a környezetéből, az ő történetét akartam elmesélni, eredeti helyszínekkel. A film azonban játszódhatna a világ más, szegényebb régióiban is - szándékosan nem tettem ki a feliratokat, mindössze két nemzetközi szó jelenik meg a vásznon. De sehol nem csinálnak problémát ebből - a nézők az emberi történetet látják a filmben. A nyugati országok közönségét pedig az is megérinti a történetben, ahová a cselekmény tart: a 'human trafficking', a gyermekprostitúció veszélyeit látják benne, azt a tendenciát, hogy a gazdag nyugat-európaiak hajlamosak fogyasztási cikként kezelni a magyar, román, ukrán lányokat és gyerekeket. Szinte minden fesztiválon előjön, hogy az Iszka utazása a Lilja 4-ever testvérfilmje, ott ér véget, ahol az elkezdődik.
MN: Úgy tudom, a fesztivál- és kritikai sikerek ellenére nem sok anyagi hasznod származott a filmből.
BCS: Szenvedélyesen ragaszkodjunk ahhoz, hogy amit meglátunk a világból, azt másoknak is átadjuk. Még akkor is, ha ennek megvan az ára. Mert ilyen a világ: minél valódibbak a dolgok, annál kisebb a marketingértékük. De ez ne zavarjon meg minket.
