Turcsányi Sándor

Ilyen öt éve nem volt még pályakezdő filmrendezőnek, mint Bogdanovichnak a hatvanas-hetvenes évek fordulója: 1968-tól '73-ig. A pályakezdőt persze vonatkoztassuk kizárólag a stúdiómozik rendezésére; a Célpontok (1968) bemutatása idején nincs egészen harmincéves, de már rég űzi az ipart, tizenévesen színésznek tanult, s húszévesen a rendezés felé vette az irányt, bár először színházban próbálkozott. S hogy milyen sokoldalú fiú, azt a Modern Művészetek Múzeumának írt monográfiákkal bizonyítja, többek közt Orson Wellesről és Alfred Hitchcockról.

Van egy jelenet Sidney Lumet 1976-os Hálózat című filmjében. Meg van egy Martin Ritt három évvel későbbi, Norma Rae című filmjében is. A kettőnek elsőre semmi köze egymáshoz, mégis tök egyformák, és ugyanazt is jelentik, ám egy távolabbi értelmezési térben a különbségeik mégis perdöntővé válnak. Ritt filmjében Sally Field (a címszereplő) öntudatos szövőgyári munkásnőként érdekei újabb durva megsértése után abbahagyja a munkát, s mielőtt kihajítanák az üzemcsarnokból, mivel a gépek zaját túlharsogni képtelenség, hirtelen csupa ákombákom nagybetűkkel valami kartonlapra firkant egy szót (UNION), és a feje fölé tartja. Mindenki odanéz, néz, néz, szünet, szünet, zakatolás, aztán leáll egy szövőgép. Majd a második. A harmadik, az ötödik és a kilencedik. Végül néma csend lesz a pokoli zaj helyén. Minden valamirevaló amerikai filmben van egy ilyen jelenet, nem biztos, hogy éppen e koreográfia szerint, de ugyanezzel az eredménnyel, amikor egy pillanatra bekövetkezik az az állapot, amiért érdemes volt. Megszületni, küzdeni eddig stb. Megindító jelenetek, a magas professzionális tudás kicsinységükben is különös ismertetőjelei. A Hálózatban Lumet meg is csinálja, meg el is játszik vele, amikor elcsapott tévésztárja (Peter Finch) először kiáltja világgá a dobozban, hogy "I'm as mad as hell, and I'm not going to take this anymore!". S arra biztat mindenkit, hogy lépjen az ablakához, és üvöltse ő is. Főnöke és aggódó barátja (William Holden) nézi a tévét családja körében, amikor a buzdítás hallatán tinédzserkorú lánya felugrik, rohanna az ablakhoz. Holden megijed, csak nem ő is ordítani akar? Csak arra kíváncsi, hogy hányan ordítanak, végül együtt lógnak az ablakban, amikor a szembenső ház tűzlépcsőjére kilép egy alak. Aztán kilép mellé a felesége is. Aztán a harmadikon kinyílik egy ablak. Majd a mellette lévő. Kisvártatva százak üvöltenek, mint a fába szorult férgek. Emberek, akiket megérintett egy másik szerencsétlen szava.

Marianne Sägebrecht hullamosója Percy Adlon 1985-ös Cukorbébi című filmjéből találkozik a pomázi Fekete Angyallal (2003). Mi sem természetesebb, szerelemre lobbannak, s hamarosan megszületik a Szent András Kórház krónikus belosztályának (miszerint elfekvő) ápolónője, Piroska - legalábbis a külsőségeiben. Kocsis Ágnes második filmje (az első a Friss levegő volt 2006-ban) azonban belső mezőkön játszódik elsősorban, ám kétségkívül nagy súlyt fektet külső megjelenésére.

Santino Corleone a 34-es háborúban, Gervai András a 2006-os Szabó-botrányban szerzett magának nevet. Az értő, finom tollú filmkritikus hiába forgott kiváló lapoknál, hiába publikált addig is több kötetet a magyar filmgyártás ilyen-olyan viselt dolgairól, a szűk szakmán alig is ért túl a híre. Ám mint ügynökvadász az Oscar-díjas magyar filmrendező, Szabó István lebuktatásával kétségkívül a csúcsra jutott. Ma már a közügyek iránt kicsit is fogékony közönség erről ismeri; s most eljött ismét közénk, hogy új kötetével learassa ezen - mint láthattuk, sokfelől vitatott értékű - ismertség babérjait. Új könyve immár csak a spiclikről szól, azokról a csúfakról, gonoszakról és szerencsétlenekről, akik a létező szocializmus távolról sem kellemes évei alatt a titkosszolgálatoknak dolgoztak. Itt mindjárt pontosítani kell magunkat,

Az idei fesztivál már tavaly elkezdődött - nem az előkészületek időben logikusan a múlt évre eső munkálataira gondolunk, hanem egy gesztusra. December 6-án a szervezők bejelentették, hogy meghívják a zsűribe Dzsafar Panahit, a hazájában üldözött iráni rendezőt, aki a 2006-os fesztiválon Pályán kívül című filmjével a zsűri nagydíját nyerte, azaz Ezüst Medvét (azt, amit az idén Tarr Béla). Világos üzenet volt:

Pár hét múlva tölti be a hetvenkettedik évét, több mint negyvenéves alkotói (írói, filmrendezői) karrier áll mögötte - valaha a francia film csodagyereke volt. Most is az, bár már nem akkora csoda, de sokkal nagyobb gyerek. Esze ágában sem volt felnőni. Turcsányi Sándor

A magyar filmesek sík idióták. Nekem tetszik, ízlelgetem még egy kicsit: a magyar filmesek tök hülyék. S bátran menjünk csak bele a részletekbe is: tehetségtelenek, minden elvtelenségen túl is megalkuvók, ellenben teljesen el vannak szállva maguktól, viszont még nagyon rondák is - még az ág is őket (ki mást?) húzza. Mivel mindezt nem én állítom róluk, hanem Sára Júlia, nem is tudom, mit keresek itt. Mit tudok, mit akarok, mit lehet ehhez még hozzátenni? Nos, rossz hírem van.

Múlt vasárnap, a szlovákiai önkormányzati választás után találkoztunk Pozsonyban a három hete beiktatott kormánytaggal, a Híd párt egyik legnépszerűbb politikusával. A választási eredményekről, a magyar-magyar kapcsolatokról és a környezetvédelem kihívásairól kérdeztük.

Õznek rókának farkasnak lenni / bokornak ágnak avarnak lenni / madárfészeknek lenni / madártojásnak lenni / nyárfalevélnek lenni / kakukkhangnak lenni / csak lovait kereső kisfiúnak / ne lenni - írta Fától fáig című versében Kányádi Sándor 1968-ban. Sok idő telt el azóta, de most sem teljesen fenékig tejfel robogóját kereső cigány gyereknek lenni. Bár adódnak szép pillanatai is a küldetésének.

Komcsizni jó, szerintem régen jobb volt, de aki régen nem tudott (például életkori okokból) komcsizni, miért is maradna ki a mókából, hisz' egy egészséges komcsizáshoz nem kell más, mint... Mi is? Nem kell semmi. Ha azt mondom, hogy így lehettek ezzel e filmmű alkotói is, bizonyára igazságtalan vagyok, de nem járok nagyon messze a valóságtól.

Motoros szakágban a diktatúra olykor megengedőnek mutatkozott. Volt olyan is, amikor ezt megbánta, például a Halálfejesek c. 1967-es film (The Born Losers; mellesleg egy kétkezi igazságtevő viselt dolgait tárgyazó B széria első darabja) pár napig, hétig ment anno a Puskin moziban, a jegyeiért tömegek álltak mindennap, aztán arra hivatkozván, hogy mennyire durva, egyszerűen levették a műsorról, akkori szóval: betiltották. A 1969-es Szelíd motorosoknak "már több szerencséje" volt, évekig futott gond nélkül. Mind a két karrierhez megvolt az ideológia.