Albert mélyen bent a magyar térfélen leszerelte Jairzinhót, kilőtt, mint a rakéta, négy-öt brazil játékost is faképnél hagyva végigszáguldott a pályán, a tizenhatoson belülre érve lőhetett volna, de ő inkább a mellette balról érkező Farkas Jancsit választotta, aki a legurítását bal külsővel védhetetlenül varrta a felső sarokba. Mielőtt bármit is gondolnának, tegyék el ezt a képet jól, mert ez volt Albert Flórián. Nem más.
Legfőképpen nem az az ostoba legenda, ami a kezdőkörben csípőre tett kézzel darvadozó Császárról szól, aki jó esetben akkor tett egy apró mozdulatot, ha felé szállt a labda. Ilyen akkor sem létezett, ha magam is láttam, mit mondjak, extra kiadásban: a mondott testtartásban szobrozott a nevezett helyen, szállt felé a labda, s az egyik játékostársa, hogy felhívja rá a figyelmét, rákiáltott: "Flóri!" Mire a megszólított - hagyván a balfenéken elsinkózni a pettyest - felé fordult, s így szólt: "Tessék." De higgyenek nekem, nem ez volt a valóság.
Fotó: MTI
A valóság az volt, amit 1966. június 15-én a liverpooli Goodison Park közönsége láthatott, s amit az imént idéztünk fel. Persze ehhez a valósághoz az is hozzátartozott, hogy Ken Dangall játékvezető nem adta meg azt a gólt, lesállás miatt. Mint ahogy a valóság szerves része az is, hogy ez a szituáció mennyire nem volt les (piszkosul, finoman szólva is), Farkas és a gólvonal között - a kapuson kívül - még legalább két brazil védő bámult földbe gyökerezett lábbal.
Mindazonáltal e meg nem adott csodagól Albert Flórián és kora magyar labdarúgásának leghívebb jelképe. Flóri az elszalasztott lehetőségek korának hőse volt a magyar labdarúgásban. S nem mellesleg az egyik egészen kivételes zsenije ennek a csodálatos játéknak.
Az is mélyen jellemző, hogy ugyanez a jelenet szinte egy az egyben megvolt azon a meccsen, abban a félidőben egy másik alkalommal is. Albert saját térfelén kapta Szepesi körömpasszát, hirtelen ritmust váltott, és végigszáguldott a fél brazil csapat lógó nyelvű asszisztenciájától kísérve a pályán, csak a tizenhatoson belül most nem balra, hanem jobbra gurított, ezúttal Benét hozva helyzetbe, akit a brazil védők csak buktatni bírtak. A megítélt büntetőt Mészöly pedig bevágta. Ez volt Albert Flórián: robbanékony, kiismerhetetlenül cselező, és önzetlen. Az egyik legnagyobb magyar labdarúgó, az Aranycsapat utáni korok legjobbja. Olyan világklasszisok közt a legjobb, mint akiket emlegettünk: Farkas, Bene, vagy éppenséggel Mészöly. Azóta sem futottak ki még csak hasonló játékosok sem a hazai pályákra. 'k voltak Puskásék után a legjobbak, és ők hagyták beváltatlanul közös álmainkat, miként a sajátjukét.
Albert Flórián első válogatottsága rögtön egy szimbolikus mérkőzésre esett. Ha éltek is valamiféle remények az 1954-es berni döntő után, amiket nem cincált szét ötvenhat, azok holtbiztosan foszlottak semmivé a svédországi világbajnokságon. 1958. június 16-án Budapesten kivégezték Nagy Imrét, másnap, 17-én a solnai Rasunda stadionban - a csoportkör rájátszásában - kivégezték a magyar labdarúgó-válogatottat: az ítéletet Wales sehol sem jegyzett csapata hajtotta végre. A csoportunkból elsőként továbbjutó házigazdák aztán a döntőig meneteltek, ahol a brazilok állították meg őket. Ilyen előzményei voltak az egy évvel később Budapesten sorra kerülő Magyarország-Svédország barátságos meccsnek. A bebukott vébé ezüstérmesét fogadtuk, akitől kikaptunk tavaly nyáron. A világbajnokság csődje után Baróti Lajos némileg megfiatalította csapatát, s e fiatalság vezéralakja lett a 18. évét még be sem töltött debütáns, Albert Flórián. Később maga is úgy emlékezett vissza, hogy nagyon meg akarták mutatni. Sikerült is, úgy magyarosan, már három-nullra is mentünk, s három-kettő volt lefújáskor. Az élet pedig rendben lévőnek látszott, hiába a szétszaladt aranycsapat, hiába a levert forradalom, itt van Flóri, Göröcs meg a többi fiatal (Farkasék csak eztán jöttek), s a magyar név megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez.
Hát, lett is, meg nem is. Albert azt mondta, hogy az 1962-es chilei világbajnokságot meg kellett volna nyernünk. S alighanem igazat beszélt, de akkor is közbeszólt a magyar fátum, hiába volt Albert csodálatos gólja az angolok ellen a csoportkörben, ha már a negyeddöntőben elkalapáltak a Josef Masopust (az év aranylabdása) vezérletével fellépő csehszlovákok (róluk még hallunk). Albert és a kollektív emlékezet viszont Latisev elvtársnak, a szovjet játékvezetőnek tulajdonította az eredményt, mert nem adta meg Tichy teljesen szabályos gólját, a csehszlovákok lesállását viszont elengedte, így lett 1:0 a végeredmény.
A következő, 1966-os angliai vébén a fent említett körülmények között a földdel tettük egyenlővé Brazíliát. De a negyeddöntőben megint közbeszólt valami, s megint szovjet volt, ezúttal a válogatott, akiknek, mint az akkoriban köztudomású volt: "le kellett feküdni". Ez vagy igaz volt, vagy nem, de harmadik ismétlésre nem volt lehetőség: Albert már nem volt ott az 1970-es mexikói világbajnokság selejtezőjének rájátszásában, amikor ismét "jöttek a csehszlovákok" Marseille-ben. Budapesten még rúgott nekik egy gyönyörű gólt, aztán a dánok elleni selejtező mérkőzésen, 1969. június 15-én Koppenhágában "eltörte a lábát", és hosszú kihagyása után már csak régi önmaga árnyékaként tért vissza a pályára, na ja, csípőre tett kézzel. Ilyetén formájában is ott volt a magyar válogatott szintű labdarúgás utolsó értékelhető eredményét kivívó csapatban, az 1972-es belgiumi Eb-n. A döntőbe jutásért vívott szovjetek elleni mérkőzés 60. percében állt be, de vele is buktunk, le kellett ugye feküdni (Zámbó Sanyi kihagyta a 11-est). A belgák ellen pedig végigjátszotta a kisdöntőt, de ott is kikaptunk. Két év múlva már a Fradiban sem játszott, amikor a jugoszlávok elleni barátságos mérkőzésen elbúcsúzott. Közben a Fradival nyert négy bajnokságot, Vásárvárosok Kupáját (kis jóindulattal a mai Európa Liga egyik korai előzménye), és 1967-ben ő lett Európa legjobb futballistája, az aranylabdás. Sportvezetői pályafutásáról nyilvánvalóan nem most kell megemlékezni, elég az hozzá, hogy a Fradihoz a kezdetek kezdetétől haláláig hű maradt. Ilyen ma már nincs is. Ilyen nagyszerű focistánk pedig ki tudja, lesz-e még valaha.
