A kitüntetett alkalomra egy brosúra is megjelent, alighanem a követség fényezte benne a nyugatnémet filmművészetet - őszintén szólva nem volt nehéz dolguk. A szaklap kiküldött tudósítója, a kitűnő Zalán Vince is hasonlóan látta a világot: "A mai európai film egyik legjelentősebb tényezője a nyugatnémet filmművészet" - írta. Hogy ez valóban így legyen, volt honnan kikapaszkodniuk a német filmkészítőknek, hisz' ők még bőven a spessarti fogadó és a mespelbrunni kastély körül helytelenkedő haramiák, mikor Olaszországban Pasolini és Fellini már meg is haladta minden mozik legfontosabbikát, a neorealizmust. Náluk még akkor is Heinz Rühmann ökörködött a Kacsa fél nyolckor csenget című hightech komédiában, amikor Truffaut és Godard a párizsi flaszteren csavarta el épp a művelt világ fejét, de akár összevethetjük a free cinema dühöngő brit prolikölykeinek művészi hatékonyságát bizonyos Terry Torday kétségtelenül dekoratív vászonjelenlétével is, bár ez azért teljesen igazságtalan lenne. Annál is inkább, hiszen a német mozi (a második világháború után mindenfelé használatosnál jóval) hoszszabbra nyúló "felvidítási kampányának" megvoltak a nyilvánvaló történelmi és a speciális gazdasági okai (a történelem rossz tréfája, hogy súlyos évtizedekkel később épp valami hasonló zajlik a magyar film ugarán, de az tényleg nem tartozik ide).
Van ugyan a nyugatnémet újhullám eme felbuzgásának egy percre pontosan belőhető startja, az Oberhauseni Manifesztum (1962. február 28.), de ahhoz, hogy nyomában a német film igazán kifussa a formáját, kellett vagy húsz esztendő. S persze kellettek azok a fickók is, akik megcsinálták - a köztudat érthetően a rendezők (Fassbinder, Herzog, Schlöndorff, Fleischmann vagy épp Margarete von Trotta) nevét őrzi, de a kor kiváló német színészei is jócskán hozzátették a magukét a műegészhez. Hanna Schygulla, Mario Adorf, hogy csak a legismertebbeket említsük, s a mind közül kiragyogó Bruno Ganz. Akiről Magyarországon addig a filmhétig szinte azt sem tudtuk, hogy ki fia-borja.
Mert persze Wim Wenders 1977-es remeklése, Az amerikai barát (a máig egyetlen hiteles Highsmith-adaptáció) az akkoriban teljesen átlagosnak mondható kétéves késéssel elérkezett a mi mozijainkba is, de igen tanulságos fogadtatásra talált: közönyre, szimpla kriminek vettük, hiába játszotta Ripleyt Dennis Hopper, nem úgy nézett ki, mint a Szelíd motorosokban. S mellette pláne nem tűnt föl az igazi főszereplő, az eleve jelentéktelennek írt Zimmermann (Ganz). Közte semmi, de a filmhét után Zalán már így ír: "Bruno Ganz, aki a kortársi filmművészet egyik legérdekesebb színésztehetsége, szinte egyedülálló módon képes az egymást váltó, ellentétes indulatok eljátszására. Egyedülálló, mert játékában ezek az indulatváltozások, hangulathullámzások sohasem látszanak indokolatlannak, nincs bennük egy csipetnyi csináltság sem. Békés, majdhogynem szeretetteljes fickóból a pillanat tört része alatt válik őrjöngővé, fékezhetetlenné, nyugalmában mindig rejlik valami nyugtalanság és viszont: legvégletesebb kitöréseiben is azt érezzük, mintha lelke mélyén előre kiszámította volna cselekedeteit, hogy a látszat ellenére bármelyik pillanatban képes megregulázni indulatait." Érdekessége a közlésnek, hogy mindezt Wolfgang Petersen tévéfilmje, a Fekete és fehér, mint a nappalok és éjszakák kapcsán írja - Petersen ugyanis nem sokkal később szuperbüdzséjű hollywoodi blockbusterek (Vírus, Az elnök különgépe, Viharzóna, Trója, Poseidon) hiperaktív majsztora lett, s már nagyon várjuk tőle a jövőre esedékes Tata, ratatata! (Old Man's War) című filmet. A Fekete és fehér egy idegalapon élő-haló német sakkfenoménről szól, aki szimultán küzd meg démonaival és egy Koruga nevű - mondjuk így: politikai tartalmú karikatúraként is értelmezhető - szovjet nagymesterrel, utóbbival a világbajnoki címért. A film nem nagy szám, bár 1982-ig pesti moziban még nem kenték el így (sehogy sem) a ruszkik száját, de Ganz zseniális benne kétségkívül; nevét 1982-ben egyszer s mindenkorra megjegyezték hazánk legelszántabb cinephile-jei (sokan voltak, mégis kevesen: szétverték a házat, hetekkel előtte elfogytak a jegyek, de minden előadáson ugyanazok ültek, s az akkor még egytermes Művész sem volt épp a Népstadion).
Hely a tetőn
Itt, a közepén ugorjunk a legelejéről a végére: e mai német filmmustrán a Kandúr című filmben látjuk Ganzot, a minden hájjal megkent svájci államfő szerepében - e közlésben minden szó számít, különösen a "német". Német filmprogramról van szó, és nem svájciról - aki a szédítően svájciul beszélő Ganzra kíváncsi, nézze a filmet eredeti helyszínen, mi meg máris a nacionálénál tartunk. A kis Bruno Zürichben született. "Nem tudom, voltak-e valaha a szüleim színházban, mielőtt én először felléptem volna. Mindketten vidékről származtak, anyám egy hihetetlenül szegény északolasz családból, apám pedig az első volt a családjában, aki beköltözött a városba" - mesélte tavaly a Die Zeitnek. Ott olvasható az is, hogy "Azért választottam a színészetet, mert gyakran jártam a Zürcher Schauspielhausba, és ismertem ott egy világosítót. Mindig beültem mögé a páholyba, és hamar észrevettem, mennyire vágyom rá, hogy ott állhassak lent, a színpadon, de a származásom miatt nem tudtam elképzelni, hogy színész legyek. (...) Eltartott egy ideig, míg azt mondtam: teljesen mindegy, ezt fogom csinálni."
Első filmszerepe A fekete keménykalapos férfi címűben találta meg, úgy tizenkilenc éves korában. Utolsó színházi fellépése pedig a lelépés volt, az itt logikusan nem részletezhető gazdagságú színpadi pálya egy nagy sértődéssel ért véget. Ganz tavaly szeptemberben egyszer csak bejelentette, hogy nem játszik többet színpadon: "Végleg összevesztem a színházzal. Nincs már hozzá semmi közöm. A német színházakban ezek a Bundesliga-créme-de-la-créme-rendezők nem hagyják, hogy azonosítsd magad a szereppel. Úgy félnek ettől, mint az ördög a tömjéntől. Tehát nekem itt nincs többé keresnivalóm. Ezek a srácok a saját színházukat csinálják, és az nekem nem tetszik. Ennyi. Nem is kell továbbcsinálnom, mert ott vannak a filmek. Lehet, hogy ők is szívesebben csinálnának filmeket, csak valaki megtiltotta nekik."
Hogy Bruno Ganz milyen jelentős színpadi színész volt, mi arról is a moziból értesültünk, egyebek mellett két Kleist-adaptációból. Magyarországon moziban adták a Homburg hercegének, Peter Stein e híres rendezésének 1963-as tévéfelvételét - tán kétszer is (a soknevű Kinizsit asszem, épp Blue Boxnak hívják ekkor). És amikor a kilencvenes évek elején egy hét alatt ömlesztve ránk érkezett Eric Rohmer összes filmje, megnézhettük a három évvel későbbi O márkinét is (ez persze film volt, olyan színházfilm). A pályán ezt követi Az amerikai barát, ami a nemzetközi filmes hírnevet meghozta - innentől nem csak a sznobok ismerik Bruno Ganzot.
A következő nagy dobás Herzog Murnau remake-je, a Nosferatu, az éjszaka fantomja - ami bár Klaus Kinski jutalomjátéka (a vérszívó szerepében), de Ganz Jonathan Harkerja nélkül nem az lenne, ami: az egyetlen remake a mozitörténetben, ami hozzá tudott tenni valamit egy klasszikushoz. Ám ahhoz, hogy az ő hozzáadott értékeit megpróbálhassuk valamennyire is leírni, még kell legalább egy film: következő találkozása a magyar közönséggel Alain Tanner igéző hangulatfilmje, A fehér városban volt. Az 1983-as darabot a jelzett kétéves kötelező csúszással mutatták be nálunk, és nyolcvanötben még nem is minden ibusz minden csapjából dőlt Lisszabon. Ganz egy hajógépészt ad, aki kikötvén Lisszabonban, felmond. Felmond mindenkinek, nélküle fut ki a teherhajó, s nem tér vissza családjához: nem kezd új életet, csak elhagyja a régit, s valami növényi létformát próbál ki a város vakító fényében. A vékony, kidülledt szemű Ganz olyan, mint még soha: olajos körmű gépész és szinte áttetsző szellemalak. Ha tehát 1982-ben az értő kritikus Ganz belső változásait értékelte, kicsivel később nyugodtan beszélhetünk a külső változásairól is - hasonlóan nagy szavakkal: hízott, fogyott, arcot, termetet, testtartást váltott tetszése szerint, de soha nem puszta jókedvében: szigorúan egy-egy szerepért - és persze tudjuk a leckét, a nagy külső változások a jó színésznél nem attól jönnek, hogy hetekig zabálunk, inkább onnan belülről. Bár mondhatjuk azt is, hogy azért kellett neki játszania Hitlert 2004-ben, mert ő volt már vitathatatlanul a legnagyobb élő német színész, hiszen baromira nem hasonlít a Führerre, de a valóság ezzel szemben az, hogy nála jobb (ilyetén módon: hasonlóbb) Hitler nem volt soha e földkerekén; legfeljebb egy azonos jelentőségűről tudunk, Charlie Chaplinnek hívták. Így nem beszélhetünk már a Berlin felett az égről sem, vagy a mostani idők kis csodájáról, az egyik amerikai hirigfilmben játszott nyugdíjas Stasi-ügynökről sem, mert Chaplinnel célba értünk. Megtaláltuk Bruno Ganz helyét a filmművészetben.
