Rizsa. Valami rizsa. A baszmati, amit a kötet hőse - kevés olyan egyéb, mint a micsurin mellett - káromkodás helyett használ. S alighanem igaza lehet. Rizsa tekintetben.
S gyorsan köszöntsük is a húszéves születésnapját e kötettel ünneplő rizsát. A húszat átlagolással számoltam ki. Parti Nagy Lajos a Magyar Naplóban 1990 és '93 között futtatott tárcasorozata, a Se dobok, se trombiták tűnik az ősleletnek: amikor a költő felfedezte a rizsát, egyszersmind rácsodálkozott, és meg is szerette - szerelem első hallásra. Még ma is tart. Ez a rossz hír. A jó az, hogy létezhet egy olyan értelmezés is, mely szerint közel a szakítás. Egyre sűrűbben hallatszik ki veszekedés a sorok közül.
Parti Nagy Lajos a Se dobok, se trombitákban - a domesztikált tört magyar, a roncsolt köznyelv mellett - kitalált még valamit. Magas szinten és folyamatosan nyilatkozott a szerzői nehézségekről, senki oly szépen nem írta meg, mint ő ott párszor, hogy nem jut eszébe semmi. Azóta összekapcsolódik rendesen a roncsolt nyelv e szolgálati közleményekkel.
Ezúttal viszont (talán először, de semmiképp nem sokadszor) van egy történetünk is - garnírungnak a rizsához. Majdnem azt mondtam, hogy egy eleje, közepe, vége történet, de a vége az külön tészta (a rizsának). Előadást tart Fibinger, a zsírégető vigéc; felteszem, a boldog Fibingerová (ahogyan elmegy innen, álmában kiharapja belőle a torzsát) közeli rokona. Szó is esik a regényben (az ám!) egy lánytestvérről, sportevő a múltban vagy múltból, alkalmasint a nagyszerű és igazi Helena Fibingerová is rokon szakmát vitt (szinte tökélyre), súlylökő volt az istenadta, és úgy is nézett ki, ahogy a Taxidermia (vagyis hát a vonatkozó hullámzó szövegek) szereplői - lám, így nyer helyet a valóság a lírában. Az előadás tárgya a magyarok oly felette káros étkezési praxisa, ezt a netes mindennapok sűrű közléseiből is kiolvashatnánk, zsírt eszünk zsírral, sót cukorral, és nem mozgunk - Fibinger sem jut sokkal meszszebbre, háromosztatú értekezése az étkezésről magáról, a koszt kalandjairól a gyomorban végül elakad a belekben - de mondtuk, a vége más tészta. A helyszín egy porfészek, Tömpemizsér kultúrháza, a nem titkolt szándék pedig - jó példával elöljárva - eladni az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót, aminek rendszeres felhajtása megszüntet minden gondot. Egy este a székleteknél: slankulnak a dagadtak, s hóttig élünk. Egy nagy monológ az egész könyv, Fibinger a húsz év alatt anyanyelvi szintre kimunkált Parti Nagy stílben, a rontott, tört magyarban előadja, hogy fél a haláltól, ami a zabálás felől közeledik felé. A tudomány mai állása szerint nem is kaszával, hanem késsel, villával.
A kötet nem hosszú, tartalma dacára inkább karcsúnak mondható, de ezt a keretet azért hamar el lehet unni. Szerintem az olvasó kicsit hamarabb lehet így vele, mint a szerző, ő a kétharmadánál dől ki a szenvedélyesen előadott gyomor után, belesül a belekbe, az olvasó a felénél kívánja pokolra a fitneszfasizmust - kétélű dolog, melyből a tárgy szerfelett idegesítő volta kétségkívül a szerzőt dicséri, de ha jobban meggondolom, az előadásé is őt. Szerencsére távolról sem (csak) erről van szó. Sőt, Emese alma.
Mert - mondjon bármit is a szerző - Fibinger előadása közönségestül, munkatársastul és kultúrotthoni dolgozóstul színtiszta belső monológ, valami előjátékféle egy nagy fellépéshez, ami még véletlenül sem előadás a vidéki kultúrban, hanem inkább a nagy beszélgetés a kedvessel, mondjuk, kifejezetten szakítás alkalmából, vagy mehetünk nyugodtan messzebbre, megjelenés az isten színe előtt. Csehovok, se trombiták: Fibinger egy nyilvánvalóan tőrőlmetszett Karinthy-hős, a bukott férfi, aki ha szakít majd, felsorolja összes sirámait, ha pedig megjelenik az úr előtt, magyarázza a bizonyítványát. S amit hallunk, mert Parti Nagy szövegét - lévén Parti Nagy-szöveg, illetve monológ - természetesen hiába olvassuk, halljuk: próbaduma. Ezt mondom majd neki, ha eljön a kedves, jól beolvasok neki. Ezt mondom majd a jóistennek, neki is jól megmondom a magamét. Rá kell az ilyenre erősen készülni, kiülve mondjuk atlétában a konyhába, kibontva egy üveget, s minden nagyobb lélegzetnél tölteni és leküldeni egy pohárkával. Biztosan Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót. Dr. Kellogg, das ist ein Unicum! - a keret ki van találva már száz éve, a tartalom pedig atavisztikus sajátunk.
És ezért megéri átrágni magunkat a szöveghegyen, mert épp a közepére, amikor a zabálás káros hatásait elunnánk, meglesz, hogy itt történetesen az élet káros hatásairól van szó, s mindenkinek van éppen távol tartózkodó jelenlévője (jó eset, ha csak a büfében van az illető, de ez nem túl valószínű Parti Nagynál sem), akihez a szavainkat intézhetjük. Azon szavainkat, melyekkel elmondunk mindent - könnyű az írónak, a még ilyen gyógyírónak is (aki valójában költő, most is és mindörökké), ő elmondhatja mindenkinek is, ha épp nincs ott az Ilikéje. A mit is?
De nem a "mi" teszi sokszor többé e traktátust egy újabb stílgyaknál, hanem maga a kilépés, hogy a dolog végre (s reményeim szerint végül is) kilép a keretéből, s mutat valami komolyat. Ami persze távolról sem eredeti, szar az élet, de élvezetes, viszont céloz, és pontosan eltalál valamit bennünk, mindenkiben. Valami késztetést, aminek gyakran engedünk - szigorúan magunkban, de akkor nekifogunk, nem állít le senki, és elmondjuk, hogy kik vagyunk, s mit miért csinálunk, s mit várunk tőle vagy érte, túl a halálon (de azért mégis inkább előtte). Nekifogunk kicsiny dolgok előtt éppúgy, mint a mondott nagyokra készülve.
Parti Nagy Lajos könyve az összeszedett bátorság regénye. Kell hozzá egy nagy levegő, s egy szuszra végez is vele az ember.
*
A vége meg különösen szellemes, visszatérés a Se dobok, se trombiták közléseihez az írás oly rettentő nehézségeiről, különös tekintettel a befejezés kínjáról. Én is alig jövök ki belőle.
Magvető, 2011, 150 oldal, 2490 Ft
