Magyarországon a hetvenes évekkel együtt kezdett a női labdarúgás - az első csapatot, a Feminát 1970 augusztusában alapították. A korabeli Ludas Matyi pikáns karikatúrával nyugtázta az örömhírt, a rajzon férfi nézők lesik gúvadt szemekkel a mezcserét, mint a dolog egyetlen lehetséges örömforrását. Nos, kellett egy kicsit várni, de megérte, a háromhetes világbajnoki menetrend első körében a svédek kétségkívül manökeni adottságokkal bíró kiválósága, Oqvist megcselekedte, amit megkövetelt a művelt világ. Miután egy német szurkoló Zerkovitz Bélától (pontosabban a szövegírójától, Szilágyi Lászlótól) kölcsönzött szavakkal kis tábláján buzdította egy egész meccs alatt, gyere Josefine, gyere Josefine, eszem a zuzádat, csókolom a szádat, Oqvist bizony dalolva ment is a mérkőzés végén megköszönni a szurkolást, s hát a nézőn a német válogatott trikója volt... A többi kitalálható.
A csoportkör másik kis szenzációja Zerkovitznál is jobban köthető mihozzánk, magyarokhoz, mégpedig egy kapitális bírói hiba okán. Gaál Gyöngyi az Ausztrália-Egyenlítői Guinea-meccsen egyszerűen figyelmen kívül hagyta, hogy egy játékos nemes egyszerűséggel felkapta a labdát a tizenhatoson belül, és pár lépésnyit még hurcolászta is. Oqvisthez hasonlóan ő is a YouTube sztárja lett azonnal. Csak őrajta pont nevettek. Nos, korán nevettek, mert a későbbiekben a világbajnokság bőségesen szolgált valóban perdöntő játékvezetői tévedésekkel.
Evvel együtt Oqvist és Gaál esete kitűnően példázza a női foci útkeresésének mindmáig legnagyobb akadályát, az előítéletességet, mely szerint a női foci csak a szépségről és a szörnyűségről szólhat. Fiatal nők rohangálnak kisgatyában, és nevetséges dolgokat művelnek.
Ráadásul a szervezési ügyekben - mindig előre borítékolható - szuperlatívuszokban emlegethető házigazda, Németország is hozzátette a magáét ehhez a kőkorszakból itt maradt vitához. Míg az egyik oldalon a női magazinok és olyan komolyabbnak tűnő szervezetek, mint a zöldek politikai alapítványa, a Heinrich Böll Stiftung Kick it like Bajramaj című brosúrájában a női focistákat valamiféle emancipációs mozgalom aktivistáinak állították be, addig a nehezebben körülhatárolható másik oldal nyomta a hímsoviniszta dumákat. Tom Bartels az országos közszolgálati rádió, a Deutschlandfunk adásában például olyat bírt szólni, hogy szívesen beszél a nőkről és a fociról, hiszen ez a két kedvenc témája. Vagy úgy, kettő. Két teljesen külön téma. A lapokat, tévéműsorokat megtöltő szócséplés veleje, s egyben fő tévedése is, pró illetve kontra, hogy különbségnek állítja be a nők sporttörténeti hátrányát. A németországi a hatodik a világbajnokságok történetében, az elsőt 1991-ben (!) rendezték Kínában, s azóta négyévente kerül sorra. Eddig mindösszesen három ország nyert világbajnoki címet, Németország és az USA kétszer-kétszer, míg Norvégia egyszer - az Egyesült Államoknak még van esélye növelni trófeái számát ebben a sorozatban is.
Ugyanakkor e történelmi hátrány, ha észrevehető is a játék képében, mindenképpen másodlagos fontosságú, jelesül amiatt, amiről mindkét vitázó fél - tényleg megfejthetetlen okból - meg látszik feledkezni. Ez pedig nem más, mint a labdarúgás maga. A labdarúgás gazdagsága, sokszínűsége és végső soron nagyszerűsége. Hogy tudniillik a futball minden további nélkül képes akkor is érdekes, izgalmas és változatos, olykor vérforraló és látványos lenni, amikor véletlenül nem Messiék játsszák. S csak egészen kicsi és egyszeri fáradságába kerül a nézőnek, hogy cseppet odébb helyezze a nézőpontját, alig valamivel másként értékelje magában a látottakat - miként megteszi ezt minden alkalommal, ha a sporttörténeti hendikeppel távolról sem bíró női kézilabdát nézi. Nem kell ide ugyanis semmi más, mint bármi egyéb jó dologhoz az életben, megszabadulni az előítéleteinktől. Nyilván nem a női foci oly felette rossz volta okozza, ha ez valakinek nem sikerül.
De a vb helyi érintettjei még ennyivel sem érték be, hiszen a - látványosan sikeres - marketingstratégiába is beemelték e mondvacsinált ellentétet. Németországban jó előre eldöntött dolog volt, hogy ezt a világbajnokságot csakis ők nyerhetik. Az ARD-n és a ZDF-en (tehát a közszolgálati tévéken) futó reklámok is beígérték a csapat győzelmét, nem is olyan kis arccal: "Jungs, wir rächen euch!" (Srácok, bosszút állunk értetek!) vagy "A harmadik hely a férfiaknak való". Ja, a nőknek meg az 5-8. hely.
Egy pálya
A világbajnokságot a FIFA szokásos 16 csapatra kiírt játékrendje szerint szervezték, előbb a négy négytagú csoportba osztott nyolcaddöntő, majd a továbbjutó négyszer két csapat ki-ki meccseken bonyolított negyeddöntője, s így tovább: elődöntő, kisdöntő és a nagy. A csoportkör bevezetőben emlegetett kis színességei mellett már igazán komoly mérkőzéseket, igazi meglepetéseket hozott. Kiesett például a valamikor világbajnok (és ezüstérmes) Norvégia, aki eddig negyedik helynél nem adta alább a vb-k történetében. S e kör utolsó meccsei - melyeken a csoport első-második helye dőlt el, ilyenformán az, hogy milyen erősségű ellenfelet kap a következő szinten egy-egy csapat - már valóban vérre mentek. Ilyen volt a Németország-Franciaország összecsapás, vagy az a Svédország-USA találkozó, amely könnyen megismétlődhet vasárnap az aranyéremért is. S ha ezek vérre mentek, a elmúlt hétvégén lejátszott negyeddöntők már magát a poklot hozták el. Anglia és Franciaország harca egy utolsó perces egyenlítés és 120 perc játék után a tizenegyesrúgások során két ki nem kényszerített hibával dőlt el, a gyakorlatilag mozgásképtelenre sérült, hóttfáradt, ám a rosszkori cserék miatt levehetetlen angol csapatkapitány odaállt tizenegyest rúgni - nem kellett volna. S eztán jött csak a java, szombat este a németek hagyományos fehér-fekete, ám ezúttal igen nagy mellényükben hagyták ott - dettó 120 perc után - a fogukat. S nem értették sem a meccs alatt, sem utána, hogy ez hogy lehet. Pedig roppant egyszerű: a japánok jobban játszottak. S nem utolsósorban ötször annyit futottak, mint ők. A német csapat végig abban a szilárd hitben futballozott, hogy a német tévé nem hazudik, pláne a közszolgálati, történjen bármi, ők nyernek. Akkor is, ha nem rúgnak gólt, akkor is, ha az ellenfeleik viszont igen. Mélységesen jellemző, amit a szövetségi tréner, Silvia Neid - akinek a szerződését a vb előtt (!) hosszabbították meg 2016-ig - bírt mondani a meccs utáni sajtótájékoztatón: "Ebben a percben még nem teszek magamnak szemrehányást. De továbbra is az a véleményem: a japánok ma érdemtelenül jutottak tovább." Erre mondja a rendes néző, hogy a pofám leszakad.
De a helyi erők eltájolódásból fakadó sorstragédiája piszlicsáré magánügy a Brazília-USA-mérkőzéshez képest, mely nyilvánvalóan minden idők egyik legnagyobb futballcsatája (beleértve a férfiak, a marslakók és a vukik fociját is) - bűnrossz bíráskodás mellett. S mivel a magyar kiküldött tragikomédiája már előrevetítette, muszáj kicsit visszakötnünk, ha nem is hozzá, de a férfi-nő problematikához. A versenyt Magyarországon közvetítő tévécsatorna - egyéb helyzetekben remek - kommentátora a bírói hibák, a részrehajlás láttán azt találta mondani, hogy miért nem lehet az, ami minden egyéb labdajátéknál természetes, hogy férfiak bíráskodjanak női mérkőzéseken. Nos, ő is csak arról feledkezett meg, hogy a bíró nem azért volt hülye, mert nő, hanem azért, mert hülye volt, azért, amiért a "hülye bíró" a nyelvünk egy állandósult szókapcsolata, amit - hála a sokat emlegetet sporttörténeti előnynek - bizony a férfiak vívtak ki maguknak és a nőknek is.
De még ez is eltörpül a futball mondott nagyszerűsége mellett, ami ezúttal egy gyönyörű keretes műalkotásba rendezte az igazság mindenkori tuti diadalának történetét. Melyben a világ legjobb játékosaival pályára lépő brazilok (csak a Marta nevű ötször választatott legjobbnak a világon) már a második percben beszedtek egy hatalmas öngólt. A felszabadítani igyekvő Daiane egyméternyire a saját kapujától rosszul találta el a labdát, s nem volt mese. Viszont a meccs csak eztán kezdődött, s a második félidő elején egy vitatható tizenegyessel és egy még vitathatóbb kiállítással folytatódott; a brazilok jutottak tizenegyeshez, s az amerikai védőt zavarta le a pályáról az ausztrál bíró, ami még rendben is lett volna - ő így látta. Csakhogy aztán a tizenegyest az amerikai kapus (a fiatal Harrison Ford húga, Hope Solo) bravúrosan védte, mire föl a játékvezető tökéletesen indokolatlanul újrarúgatta a büntetőt. Az már bement, egál. Innentől - voltaképpen a pályán lévők akaratának megfelelően - a futball halálának kellett volna következnie, hiszen az amerikaiak ezután csak a túlélésben bízhattak a tizenegyesekig, a brazilok szintúgy nem erőltették a dolgot, hisz biztosra vehették, hogy az emberhátrányban fokozatosan felőrlődő ellenfelük előbb-utóbb hibázni fog. Így is lett volna, de a bíró nem tudta kivárni, a hosszabbítás második percében elengedett egy lesállást, ami ugyancsak megesik mindenkivel, csakhogy itt volt némi előzménye is. Az ebből szerzett gól után a brazilok már csak gyilkolták a focit és a tiltakozását alig is véka alá rejtő publikumot. Aztán, a vége után, a huszonötödik órában Abby Wambach Megan Rapinoe úgy harmincméteres beívelését... mit beívelését, Rapinoe a Kígyó térről a fejére rajzolta a bőrt, szóval simán befejelte. Vége. Jöhettek a tizenegyesek. S amikor negyediknek Daiane állt a labda mögé, a görög drámákat sűrűn és haszonnal forgató közönség már tudhatta: győz az igazság. A legvégén pedig abban is biztos lehetett mindenki, hogy a labdarúgásnál nagyszerűbb játékot még nem talált ki az emberiség. És ezt most speciel egy csomó nő bizonyította be. Afféle széllel bélelt amcsi csajok.
