Santino Corleone a 34-es háborúban, Gervai András a 2006-os Szabó-botrányban szerzett magának nevet. Az értő, finom tollú filmkritikus hiába forgott kiváló lapoknál, hiába publikált addig is több kötetet a magyar filmgyártás ilyen-olyan viselt dolgairól, a szűk szakmán alig is ért túl a híre. Ám mint ügynökvadász az Oscar-díjas magyar filmrendező, Szabó István lebuktatásával kétségkívül a csúcsra jutott. Ma már a közügyek iránt kicsit is fogékony közönség erről ismeri; s most eljött ismét közénk, hogy új kötetével learassa ezen - mint láthattuk, sokfelől vitatott értékű - ismertség babérjait. Új könyve immár csak a spiclikről szól, azokról a csúfakról, gonoszakról és szerencsétlenekről, akik a létező szocializmus távolról sem kellemes évei alatt a titkosszolgálatoknak dolgoztak.
Itt mindjárt pontosítani kell magunkat, nem csak a besúgókról szól, ők a kétségtelen társfőszerepük mellett elsősorban a könyv propagandájában játszanak hasonló súllyal, ők a hírességek, a pikantéria; Gervai nagy teret ad a hálózati személyeknek is, fontos küldetést bíz rájuk, megismerjük őket névről, rendfokozatról, s hogy melyik ügy melyiküktől vándorolt melyikükhöz - evvel kétségkívül nem lehetne eladni a terméket. Ellenben lehet beható ismereteket szerezni a szocializmus működéséről - legalábbis a szerző szándékai szerint. A fene tudja, hogy ki mire megy nevekkel, rendfokozatokkal - a tartótisztek magánéletéről, hivatali működéséről nem szólnak jelentések, vagy legalábbis ebben a könyvben nem szerepelnek ilyenek. Nyilván a szocializmus áldott jó természetéhez - reményeink úgy diktálnák - magukon az ügyeken keresztül juthatunk el, vagyis inkább az ügyek sokaságán, miszerint a műegészen, hogy lám csak, így működött az, tudni akart a potenciális ellenfeleinek még a bugyija színéről is, amellett, hogy mit tesznek és mit beszélnek, ha azt hiszik, biztonságban vannak éppen. S ez így utólag voltaképpen alig is érhető fel ésszel, tényleg voltak olyanok, akik azt hitték, hogy amikor iskolában (a megfigyelési esetek jó része a színi főiskoláról indul), a munkahelyükön vagy úgymond társaságban vannak, akkor biztonságban érezhetik magukat? Bírtak önfeledtek lenni? Aminek összes gyümölcséről persze a mellettük álló hű barát hazatérvén magányába azonmód jelentést fektetett fel. Boldog emberek voltak, akik nem törődtek a külvilággal, vagy idióták, akik nem tudták, hol élnek? Vagy csak egyszerűen létezett annyi alkohol, ami képes volt egy komplett szakmával elfeledtetni, hogy a nagy testvér figyeli őket? Hogy volt-e elég szesz, arra csak saccolhatunk, azt nem ebből a könyvből fogjuk megtudni, mert Gervait valamiért zavarhatja az ilyesmi; egyik könyve által (is) elejtett nagyvad közismert alkoholizmusáról oly szemérmesen hallgat, hogy az már feltűnő. S az esetek döntő többségében arról sem szerzünk tudomást a mű lapjairól, hogy mivel sikerült a rémes hatóságoknak rábírniuk delikvenseiket a piszkos munkára; persze ilyenek vannak bőven, hogy avval fenyegettek valakit, hogy nem kap munkát, vagy kirakják a szűrét a főiskoláról - de tudhatjuk jól (máshonnan), hogy a beszervezéskor számos esetben ennél sokkal messzebb is elmentek, akiknek az volt a dolguk.
Ilyenformán a szerző kimondásai és elhallgatásai felfejtegetésével kellene előrehaladnunk a szocializmus megfejtésében. Ez pedig annál is nehezebb feladat, mivel - sajnálom - a szocializmus, a Rákosi-kor, a kádárizmus, szóval ez az egész már meg van fejtve. Ebből a könyvből sem épp megismerjük a dolgokat, hanem tudatosítjuk, biflázzuk - ez is hasznunkra válik, tagadhatatlan. Hogy minek kellenek mindehhez elhallgatások? Érti az ördög. Talán, mert e gyakorlat annyira harmonizál a feltárni kívánt kor szellemével? Ilyenformán "költői" eszköz? Mivel szervezték be Szabó Istvánt? Mivel töltötte délutánjait, estéit Bódy Gábor, és hogy jelent meg a filmszemlén, átvenni díját a Psychéért? Csak úgy kérdezem.
A szorgalmas kutatómunka persze még így is meglátszik, de besúgottakról, besúgókról és minderre kíváncsi dolgozókról érdemes-e úgy könyvet csinálni, hogy kutatásaimnak ezt a részét elmondom, ezt meg nem? Ha meg nem így van, akkor nem kellett volna még egy kicsit keresgélni, kutatgatni?
Az ügynökvadászat trófeáit nézegetvén (vagyis forgatván a kötetet) elénk lép a magyar filmkészítés színe-virága, mind besúgók voltak. Van a könyvnek egy második része is, az a színházról szólna, de ott a nagyvad egy titkárnő bögyös altitkárnője, aki a díszletezőkről jelentett, majd külföldre ment férjhez - Békéscsabáról. Illetve - tán a legnagyobb disznó az egész, meglehetősen terjedelmes kötetben - egy vidéki, konkrétan pécsi újság hátramozdítója, aki aztán fölnyomta azt is, aki szembejött az utcán; jelenlétük szintén arra szolgál, hogy elborzadjunk: mik is történtek ebben az országban, és hogy kellett vigyázni embertársainkkal, akiktől annyi minden kitelhetett. Ilyenformán ezt a második részt hagyhatnánk is annyiban, nem lettünk se szebbek, se okosabbak tőle, ám amiért mégsem hagyhatjuk, arra a végén visszatérünk. Ott tartottunk, hogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek magyar filmgyártásának színe-virága épp besúg e könyv lapjain, amikor azt kell megtudnunk, hogy voltak köztük rossz besúgók, meg - nem hiszik el - jó besúgók. Eddig még rendben is lenne a dolog, ha mondjuk erre magunktól jövünk rá. De nem kell fáradnunk: Gervai megmondja. Még akkor is megmondja, ha például a kötet kapcsán a HVG-nek adott interjújában azt mondja, hogy nem mondja meg. De megmondja. Vagy az milyen már, hogy megmondta, de nem vette észre?
Összegzésképpen azt mondhatnánk, hogy egy elszalasztott lehetőséggel ülünk szemben (az utolsók egyikével, hisz' az elmúlt húsz évben az antalli módszer szerint olykor-olykor előkapott borítékokkal az ez irányú befogadói igény immár bizonyítottan a minimumra szűkült). De nem mondhatjuk, mert a könyv utolsó fejezete megmutatja, hogy miért is készült valójában el ez a kötet: hogy bemutassa, milyen nehéz és méltatlan az ügynökvadász élete. Hát ez meg őszintén szólva nem érdekel. Gervai feltűnően bő terjedelemben - és ennyi év után is igazán megindító átéléssel - részletezi a Szabó-ügy utáni kálváriáját, melyben szörnyű alakok és rémes orgánumok nemtelen nyílt levelekkel léptek fel, s igyekeztek ártani neki. Volt, aki odáig merészkedett, hogy gúnyosan "kedves úrnak" szólította... na, az különösen fájt. Hát, ezt biztosan nem kellett volna, mert így a rettenthetetlen ügynökvadász története a végére, pont a poénnál átfordul egy lecsúszott zoknis kisgyerek panaszaiba - s ez, hogy is mondjuk, stílustörés.
S hogy ne maradjon kétely: Gervai helyesen cselekedett, amikor nyilvánosságra hozta, mit tudott meg Szabó Istvánról, ám helytelenül, amikor a rá következő hányattatásait merő megbántottságból belefoglalta a szocializmus besúgóiról írott, elegyes színvonalú könyvébe.
Jelenkor, 2010, 398 oldal, 3200 Ft
