A szerk.

Rabláncra fűzve vezették el a minap otthonából Sz.-né Sz. E.-t, a neves humánerőforrás-menedzsert, mert szertelen végkielégítésben részesítette önmagát, miközben még fizetést is húzott a vállalattól, pedig már nem dolgozott ott (vagy igen), és mert más igazgatókat úgyszintén részesített. De ezeket is elviszik a rendőrök nemsokára, és ezek csatlakozni fognak, ha a szó fizikai értelmében nem is, de lelkileg és jogilag mindenképp, ahhoz a pár igazgatóhoz, akik dettó gyanúba keveredtek, és már előzetesben várják, hogy lesújtson rájuk a büntető igazságszolgáltatás haragja. A sorban utoljára nyilván azt az igazgatót fogják elvinni, akinek az lett volna a dolga, hogy a lopást megakadályozza, de sajnos ő lopta a legtöbbet. A BKV Zrt. exvezetésének ez a szériája kiváló alkalmat teremt arra, hogy a nézők, úgy is mint mi mindnyájan, az erkölcsi nemesülés útjára lépjünk, és e moralitásjáték közönségeként a lopást fennhangon elítéljük, olyan hangsorokat adva ki eközben, mint hogy "hú, mik vannak", meg hogy "a pofátlanságnak nincs határa", vagy hogy "a jó k*va anyjukat".

A közkeletűen romagyilkosságok néven emlegetett bűncselekmény-sorozatot a Magyar Nemzet már a kipattanása óta követi, napi rendszerességgel ad számot fordulatairól. Az orgánum élénksége tavaly augusztusban, amikor a rendőrség letartóztatott négy gyanúsítottat, csak fokozódott, s az új évre már tetőzni is látszik - a napokban egymást érik a fogva tartott gyanúsítottak megszólalásai a lap hasábjain. Az egyik lehetséges gyilkos interjút ad, a másik - mert az ügyészség nem engedélyezte a beszélgetést - nyilatkozatot juttat el ügyvédjével a szerkesztőségbe. Mi jöhet még? Bármi, a konok tényfeltáró munka nem ismer akadályokat.

Semmi sem az, aminek - józan belátásunk, a bevett fogalmakon alapuló tudásunk szerint - hisszük. Ez most a BKV buszsofőrjeinek hétfőn elkezdett sztrájknak látszó nem sztrájkjáról jutott eszünkbe. Az illetékes szakszervezetek sajátos jogértelmezése folytán a fővárosi tömegközlekedés reggel, munkába menet idején egyszerűen összerogyott. Tömegek fagyoskodtak a megállókban, és vártak hiába.

Kedves Olvasóink, akik a hírlapárustól vásárolják a Magyar Narancsot! Mint az mostanra bizonyára feltűnt önöknek, idei első, vagyis ezen számunktól közkedvelt periodikánk ára magasabb lett, mint tavaly volt. Higgyék el, nem jókedvünkben emeltünk (30 forintot): a helyzet, ami van, minket is nyom.

Az utóbbi napokban durva nyilatkozatháború zajlik Magyarország és Horvátország között, miután a horvátok nemzetközi körözést adtak ki Hernádi Zsolt MOL-vezér ellen. Hogyan és honnan jutottunk idáig? Egy 2009-es szerkesztőségi cikket bányásztunk elő.

Az UEFA kedden - egyenest a jó nevű Gianni Infantino főtitkár golyóstollával - osztályfőnöki dicséretben részesítette az MLSZ-t a bundabotrányban tanúsított gyorsaságáért és könyörtelenségéért. Helyes. A helyzetet árnyalja, hogy az elmúlt hetekben egyetlen - a német, sőt a magyar sajtóban névvel, címmel emlegetett - konkrét eset sem nyert itthon kivizsgálást vagy megerősítést. A botrányban hivatalosan érintett magyar szereplők megszólalásai szerint inkább nem bundáztunk, vagy ha igen, akkor sem. Azért nem, mert az lehetetlen.

Lapzártakor már elhangzottak az első beszédek a koppenhágai klímacsúcson. A házigazda dán miniszterelnök szerint például "a világ az emberiség és a bolygó megmentését" várja a konferencia résztvevőitől - s bizonyára akadnak Földünknek olyan naiv (mondhatni hülye) lakói, kiket valóban ez a vak remény vezet. De a világért sem szeretnénk az alkalmas helyen s időben elsütött patetikus gesztusokat és dagályos szónoklatokat kárhoztatni - a világ vezetői ezeket egymástól és rettenetes hollywoodi filmek elnökfiguráitól szokták tanulni. Az első napra Obama, a várva várt vendég is tartogatott meglepetést: a bejelentést, hogy az amerikai kormányzat az üvegházhatású gázokat ezentúl az emberi egészségre veszélyesnek tekinti. Nos, ez így kétségkívül botorság, s csak annyit jelent, hogy az amerikai környezetvédelmi hatóságok felléphetnek a gázkibocsátás ellen. Igaz, törvényeket csak az USA törvényhozásának két háza hozhat, így Obama voltaképpen nem is tud semmi konkrétat ígérni, de hát ez a nagyúri gesztusok és lovagias fogadalmak klímacsúcsa lesz. Örvendezzünk inkább, hogy az első számú szuperhatalom visszatért a gondjaikat egymással megvitató nemzetek bölcs közösségébe - ha már egyszer elődje, a világpolitika örök krampusza húzódozott is ettől. (Bár Bush jr. nem azért tojt nagy ívben mindenféle klímacsúcsra, mert racionális szkepszist táplált az antropogén klímaváltozás monokauzális modellje iránt - ő a Ludas Matyi-karikatúrákból ismerős ősreakciós szerepét játszotta teljes átéléssel.)

Lapzártánkkor még van elnöke az Állami Számvevőszéknek, megjelenésünkkor már nem lesz, december 9-én ugyanis lejár Kovács Árpád 12 éves mandátuma, és a két legnagyobb parlamenti pártnak többhetes kenkődés után sem sikerült sem meghosszabbítani az ő megbízatását, sem új jelöltet találni. A fideszes Tállai András, bár nem értett egyet a helyzettel, a közrádióban megvonta a vállát: az apparátus elnök nélkül is elpöfög, a dolgozók tesznek-vesznek, elvezetgetik magukat. Tállai ráadásul abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a kudarcot óne zsinór rátolhatta az MSZP-re, merthogy a jelölőbiz. szocpárti tagjai azt szerették volna, ha az ÁSZ alelnökeinek két gyakorló pártpolitikust neveznek ki, ők Göndör István frakcióvezető-helyettest, a Fidesz meg a KDNP pedig azt, akit jónak lát - csakhogy az ellenzék ebből nem kért. A történet odaáti, szocialista nézete szerint viszont a Fidesz, holott már le volt beszélve minden, direkt nem talált saját alelnököt, vagyis eldugta azt (Latorcai Jánost), akit megtalált, mert megvárja az egész cécóval önnön kétharmados többségét. A vicc az, hogy ez utóbbi feltételezés simán igaz lehet; miközben az az elképzelés, hogy az állami pénzköltéseket monitorozó felügyeletnél pártpolitikusok üljenek, úgyszintén oly mértékben abszurd, bicskanyitogató, és idegen demokratikus alkotmányunktól meg a becsületről alkotott közkeletű elképzelésektől, hogy csak na.

Hogy Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltté jelölése mögött milyen belszocialista hatalmi dinamika működött, az biztos érdekes történet (a részleteket lásd néhány oldallal beljebb), és még érdekesebb, ha történelmi perspektívába állítjuk. Horn Gyula, az MSZP mindmáig legtermészetesebb, örökös, legörökösebb, legminiszterelnökebb miniszterelnök-jelöltje után 2002-ben már egy külső alvállalkozó végezte el a feladatot, ahogy 2004-ben, majd 2006-ban sem a párt valamely régi főkutyája verekedte magát a csúcsra - ehhez képest vajon mit árul el a baloldal jelenlegi állapotáról Mesterházy jelölése? Aki ugyan régi pártmotoros, és saját nevelés is, ám eddig annyira a második vonalban tett-vett, s a természetes szelekció szerint annyira nem őneki kellett volna következnie, hogy megtalálását akár a poszthorniánus gyakorlat folytatásának is tekinthetjük. Az MSZP erős ember ötvenesei - Szili, Kiss Péter, Szekeres, és még páran - részben egymással voltak elfoglalva, részben meg bátran elfutottak a verés elől. Mesterházy, a féloutsider így került képbe - és a becsületére válik, hogy ő legalább elvállalta. Nyilván vannak ennél szarabb állások is per pillanat a hazában, csak most egy sem jut közülük az eszünkbe.

Hétfőn az Országgyűlés MSZP-SZDSZ-es többsége elfogadta a 2010-es költségvetést. Ami olyan, amilyennek lennie lehet: az elsődleges szempont a 3,8 százalékos hiány tartása, a kiadások lehetőség szerinti visszaszorítása. Az országot évtizedek óta feszítő gondok közül semmit nem old meg; nem indít "reformot", ha ezen az egészségügy vagy a szociális ellátó rendszerek, az önkormányzatok finanszírozásának ésszerűsítését, a pénznyelő állami cégek kitakarítását értjük, ellenben megteremti a lehetőséget arra, hogy a következő kormány szilárd alapról láthasson neki minden-nek. Ez a költségvetés innen nézve elsősorban vele, a jövő tavasszal felhatalmazást kapó kabinettel szemben tisztességes: a következetes válságkezeléssel, a betartott ígéretekkel a jelen kormány a következő számára is megőrzi az országot tavaly megmentő nemzetközi intézmények bizalmát, ami elengedhetetlen a továbblépéshez. És persze a költségvetés azon előföltevés alapján készült, hogy 2010 után sem folytatódik a válságig bevett népámítás és felelőtlen állami túlköltekezés.

Már magunk sem emlékszünk pontosan, hányszor temettük az MDF-et, ehhez képest még mindig itt van (önkritika vége). Szokás szerint meglehetősen rossz bőrben: kizárások után, országgyűlési frakció nélkül, nyakig egy átláthatatlan titkosszolgálati ügy közepében. Stratégiailag is egy út végére érve, hiszen 2007 közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a 2002-ben indult merész kísérlet - a párt európai minőségű konzervatív-kereszténydemokrata pártként a magyar jobboldal megkerülhetetlen, a Fidesszel egyenrangú tényezője legyen - nem hozta meg a remélt eredményt. Ahhoz viszont e próbálkozás kétségkívül elég volt - és ez sem kevés -, hogy az MDF talpon maradjon, és valóban önálló szervezetként határozhassa meg magát. Erre ugyanis csak annak a politikai pártnak van valós alapja, ami a létezéshez való jogot szabad, demokratikus választásokon vívja ki. Az MDF e legitimációs próbát 2002 után háromszor is abszolválta - és a fent említett baljós jelek dacára sem esélytelen arra, hogy ez negyedszer is sikerüljön neki.

Élhetne-e még a tiszalöki Kóka Jenő, aki épp rosszkor indult munkába? Hát Balogh Mária, akinek a kivégzését végignézte a tizenhárom éves kislánya?