Már magunk sem emlékszünk pontosan, hányszor temettük az MDF-et, ehhez képest még mindig itt van (önkritika vége). Szokás szerint meglehetősen rossz bőrben: kizárások után, országgyűlési frakció nélkül, nyakig egy átláthatatlan titkosszolgálati ügy közepében. Stratégiailag is egy út végére érve, hiszen 2007 közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a 2002-ben indult merész kísérlet - a párt európai minőségű konzervatív-kereszténydemokrata pártként a magyar jobboldal megkerülhetetlen, a Fidesszel egyenrangú tényezője legyen - nem hozta meg a remélt eredményt. Ahhoz viszont e próbálkozás kétségkívül elég volt - és ez sem kevés -, hogy az MDF talpon maradjon, és valóban önálló szervezetként határozhassa meg magát. Erre ugyanis csak annak a politikai pártnak van valós alapja, ami a létezéshez való jogot szabad, demokratikus választásokon vívja ki. Az MDF e legitimációs próbát 2002 után háromszor is abszolválta - és a fent említett baljós jelek dacára sem esélytelen arra, hogy ez negyedszer is sikerüljön neki.
A külső körülmények adottak: az MSZP összecsuklása és az SZDSZ szétesése következtében a mitikus politikai középen ott bóklászik egy több százezres, igen heterogén szavazói tömeg, amely két egymást követő országgyűlési választáson is aktív volt. A kampány kulcskérdése éppen az, hogy ezeknek az embereknek a különböző halmazait a pártok képesek lesznek-e megszólítani, majd a nagy napon mozgósítani. Újabban Orbán Viktor sem véletlenül kever hagyományosan semmitmondó, és lózungjaival inkább a saját tábora szélére kacsintgató megnyilatkozásaiba racionális elemeket. (Hiszen az EP-választás után hiába mondatta ki ún. elemzőivel kábé öt perccel az urnazárás után, hogy a Jobbik szavazói elsősorban a csalódott szocialisták, s nem a fideszesek közül kerültek ki, a dolog éppen fordítva áll, példa rá az alsóbb szinteken jelentkező belfideszes konfliktussorozat. Új voksokat Orbán is a senki földjére került volt kormánypártiak sorából remélhet.)
E fejlemény sansz az MDF-nek is, amit először - idén nyáron - Bokros Lajos listavezetővé emelésével igyekezett megjátszani, s be is jött, hiszen a párt bejutott az Európai Parlamentbe. Mostanság pedig egyre-másra tesz gesztusokat az egykori szabad demokrata és általában az urbánus, piacpárti volt kormánypárti választóknak. A különféle ostoba, a forráskritika minimumát is mellőző "hírek" ellenére ugyanakkor kizárható, hogy országosan ismert SZDSZ-politikusokat tennének a listáikra; a lapzártánk napján tartott közös Dávid- Kuncze könyvbemutató nem Kuncze Gábor emdéefes antréja (egy volt miniszter és pártelnök a saját múltját nullázná le és tenné magát végképp komolytalanná, ha egy másik párt listájára kéredzkedne), hanem az MDF nyitásának erőteljes aktusa. Az MDF-nek a 2010-es választások túléléséhez nem Kunczéra, Magyar Bálintra vagy Kóka Jánosra van szüksége, hanem az SZDSZ de facto elhalálozása után a párt magukra maradt vidéki erős embereire, s persze a rajtuk keresztül elérhető szavazókra (már ha az MDF-nek van esze). Például a helyben népszerű, több cikluson át sikeres volt és jelenlegi polgármesterekre, képviselőjelöltekre, akik együttesen több tízezres listás voksot hoztak a liberálisoknak 2002-ben és 2006-ban is. Eddig két ilyen látványos átigazolásról (illetve szándékról) tudunk: a kecskeméti (egykori fideszes, majd szabad demokrata) Szécsi Gáboréról és a jászberényi Magyar Leventééről.
Kérdés, hogy a nyereség és a veszteség milyen arányban áll majd egymással: mert miközben az országos vezetés a megszólítandó volt MSZP-SZDSZ-szavazókra koncentrál, a régi MDF jó néhány helységből eltűnt az újabb, Bokrossal szimbolizált félfordulat óta - ami a párt hajdanán irigyelt országos infrastruktúráját is veszélyeztetheti. Vagyis az MDF, története során nem először, megint csak tizenkilencre kér lapot - és jót tenne a következő Országgyűlésnek, ha az a párt, amelyik a bejutásra esélyes pártok közül egyedüliként híve mindenféle "de" nélkül a többpárti demokráciának és a szabad versenyen alapuló piacgazdaságnak, ezúttal is alsót húzna.