Ki véd meg minket?

Publicisztika

Élhetne-e még a tiszalöki Kóka Jenő, aki épp rosszkor indult munkába? Hát Balogh Mária, akinek a kivégzését végignézte a tizenhárom éves kislánya?

Élhetne-e még a tiszalöki Kóka Jenő, aki épp rosszkor indult munkába? Hát Balogh Mária, akinek a kivégzését végignézte a tizenhárom éves kislánya?

"A romák ellen elkövetett sorozatgyilkosság a magyar kriminalisztika eddigi legsúlyosabb bűncselekmény-sorozata" - fogalmaz az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága által felállított tényfeltáró munkacsoport "A romák sérelmére elkövetett sorozatgyilkosság felderítésére irányuló nyomozást segítő nemzetbiztonsági szolgálati munkát értékelő" jelentése. E szűkszavú (alig 15 oldalnyi), ám annál beszédesebb dokumentum megállapítja, hogy a gyilkosságsorozat elkövetőit - már a gyilkosságsorozat kezdete előtt - ismerték a szolgálatok, dolgoztak rájuk, sőt velük is.

"Súlyos hibaként kell értékelni azt a körülményt, hogy bár 2009 elején újabb fegyverbeszerzési törekvésre vonatkozó információ keletkezett az egyik, mára gyanúsítás alatt álló, korábban ellenőrzés alatt tartott elkövetővel kapcsolatban, azonban nem történt meg ezen információnak az elvárható szakmai gondossággal történő együttes értékelése az egy évvel korábbi, hasonló tartalmú adatokkal. Bár felmerült, hogy indokolt a célszemély újbóli ellenőrzés alá vonása, erre azonban a debreceni őrizetbe vételig nem került sor" - áll a jelentésben. Tehát optimális esetben - ha a magyar titkosszolgálat úgy működik, ahogy egy titkosszolgálatnak kell, illetve úgy, ahogy azt az adófizetők a pénzükért elvárhatnák - nemcsak a két említett személy, de a gyilkosságsorozat valamennyi áldozata élhetne.

Nagyvonalúan összefoglalva a jelentés oda lyukad ki, hogy bár a szolgálatok alsó szintjein folyt valamiféle munka, és születtek értékelésre, figyelemre méltó információk, ám ezek az adatok "a hivatalok útvesztőiben" eltévedtek, nem értek célba, levegővé váltak, szétpattantak, mint a szappanbuborék - valóságnak csak az a hat halott cigány ember maradt, akit a származása miatt öltek meg orvul napjaink Magyarországán. Utóbbit azért fontos hangsúlyozni, mert ha ezen eshetőség - ami azért az elmúlt időszakban már háttéradatok nélkül sem tűnhetett volna senki számára légből kapottnak - kellő időben válik a nyomozati munka részévé, ugyancsak megelőzhetők lettek volna a gyilkosságok.

A jelentés megnevezi az ügy politikai felelőseit: Laborc Sándort, a titkosszolgálat vezetőjét, az adott időszakban a szolgálatokért felelős minisztereket, Szilvásy Györgyöt és Ficsor Ádámot. Idén szeptemberben Ficsortól élő televíziós adásban hallottunk is valamiféle beismerést, mely szerint a szolgálatok hibáztak volna, ám mégis a jelentés jelenlegi fogadtatása a jellemző. E téren pedig az érintettek, Szilvásy és Laborc, továbbá a sajtó egy része is élénk aktivitást mutat, mely elsősorban a jelentés elbagatellizálására, lejáratására (esetleges politikai hátszelének sulykolására) törekszik. Ne szépítsük, intenzív kampányt folytatnak. Ráadásul arcpirítóan cinikus tenorban: "Ha egy olyan elvárást fogalmazunk meg a rendőrséggel és a nemzetbiztonsággal szemben, hogy mindig mindent előzzenek meg, akkor Magyarországon nem lenne bűnözés" - mondja bele a tévénézők arcába Szilvásy. Elsikálni, szétkenni, összekeverni - megvan ennek a technikája. Mely technika az adott esetben azt a nehezen beemelhető célt szolgálja, hogy a felelősség alóli kibújással egy füst alatt a szolgálatok eddigi - mint láttuk, teljes alkalmatlanságot mutató - állapotát a jövőnek is megőrizze. A politikai felelősség hárítását még csak megértenénk, menti ki-ki a bőrét, de a politika nem ilyen fokon - inkább csak közvetve - érintett részeinek asszisztálását mindebben már egyáltalán nem értjük. A jelenlegi parlamenti többség vajh azért nem kezeli a szükséges figyelemmel a jelentést, mert úgy van vele, hogy "majd jönnek a Kövérék és elintézik"? Vagy ők is Szilvásy és Laborc bőrének mentésén fáradnak?

Az említett időszakban a (titkos) szolgálatok - különös tekintettel vezetőikre - szénné szerepelték magukat a nyilvánosság előtt, lehallgatási botrány, UD Zrt.-ügy, meg amit akartok. Hol mint politikaformáló szándékokat becélzó erő, hol mint tömegszórakoztatási alegység (értsd: bohóctrupp) léptek fel, holott épp az lett volna a dolguk, hogy megakadályozzanak egy, a társadalom rendjének megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvést - mert hisz mi más lett volna egy rasszista alapú bűncselekmény-sorozat?

És akkor most ennek nincsen felelőse? Tényleg meg kell várni, míg egy esetleges újabb garnitúra - hivatalból vagy passzióból (innen nézve egyre megy) - megint vizsgálatot indít? És addig mit csinál a magyar titkosszolgálat? Mint eddig?

Akkor ki véd meg minket?

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.