Rabláncra fűzve vezették el a minap otthonából Sz.-né Sz. E.-t, a neves humánerőforrás-menedzsert, mert szertelen végkielégítésben részesítette önmagát, miközben még fizetést is húzott a vállalattól, pedig már nem dolgozott ott (vagy igen), és mert más igazgatókat úgyszintén részesített. De ezeket is elviszik a rendőrök nemsokára, és ezek csatlakozni fognak, ha a szó fizikai értelmében nem is, de lelkileg és jogilag mindenképp, ahhoz a pár igazgatóhoz, akik dettó gyanúba keveredtek, és már előzetesben várják, hogy lesújtson rájuk a büntető igazságszolgáltatás haragja. A sorban utoljára nyilván azt az igazgatót fogják elvinni, akinek az lett volna a dolga, hogy a lopást megakadályozza, de sajnos ő lopta a legtöbbet. A BKV Zrt. exvezetésének ez a szériája kiváló alkalmat teremt arra, hogy a nézők, úgy is mint mi mindnyájan, az erkölcsi nemesülés útjára lépjünk, és e moralitásjáték közönségeként a lopást fennhangon elítéljük, olyan hangsorokat adva ki eközben, mint hogy "hú, mik vannak", meg hogy "a pofátlanságnak nincs határa", vagy hogy "a jó k*va anyjukat".
Mindezt persze lapunk is a legmesszebbmenőkig helyesli, úgy a hatósági eljárást, mint az elemi igazságérzet eme általános felbuzgását ("az adófizetők pénzén!"), mindazonáltal a hétpróbás közlekedési szakemberek lincselése előtt eresszük le egy pillanatra követ lengető kezünket. A BKV-botrány szálai, ahogy mi, újságírók mondani szoktuk, bizonyos felső körök felé vezetnek, és ha konkrétumot egyelőre nem is tudunk, azt jól sejtjük, hogy politikai védettség és bekötöttség nélkül ilyen volumeneket nemigen lehetett volna meglovasítani. Ettől persze még egyáltalán nem biztos, hogy Sz.-né Sz. E., R. M., B. T., H. É. és a többi kezdőbetű tényleg és effektíve "vissza is csorgatott" volna a "pártpénztárba" valamennyit, X vagy Y százalékot például, vagy más, anyagi természetű szívességet tett volna politikai szponzorainak. Legfeljebb valószínű, hogy épp ezt művelték. Bár a fene tudja, ha egy szóvivő nem annál a cégnél fejt ki munkavégzésre irányuló tevékenységet, amelyik fizeti őt, hanem egy másiknál viszi a szót, akkor ezt a másikat (az MSZP akkori főpolgármester-helyettesét: az MSZP-t, az egyszerűség kedvéért) ez az egyik cég (a BKV Zrt.) fizeti. És ez már ki is meríti a törvénytelen pártfinanszírozás tényállását.
De egzakt tudás nélkül mondjuk inkább azt, hogy az ehhez hasonló ügyekben egy kis pénz, valamennyi pénz, az ebül szerzett pénz öt vagy tíz vagy húsz, netán ötven százaléka mindenképpen nemes és fontos célra megy: arra tudniillik, hogy a köztársaságunk államrendjének fundamentumaként szolgáló intézmények, azaz a politikai pártok működni tudjanak. Evvel persze eszünk ágában sincs felmentést adni a sok fenti igazgatónak. Próbálna csak meg Sz.-né avval védekezni (a feltáró jellegű, kimerítő vallomás után), hogy bűnbe esett ugyan, de enyhítő körülményként kéretik a tisztelt bíróságnak tekintetbe venni azt, hogy mégoly kárhozatos tevékenysége nélkül alkotmányos demokráciánk már rég finanszírozhatatlan lenne, és ő nem csak magának akart jót. És az sem biztos, hogy Sz.-né, meg a névtelen többiek, minisztériumi meg önkormányzati hivatalnokok, ilyen-olyan hatósági engedélyek kiadói, tenderek elbírálói, a közhatalom mindazon választott és kinevezett gyakorlói tehát, akik a köztudomás szerint részesei az országot lebénító korrupciós praxisnak, hogy ők tehát kevesebbet lopnának vagy loptak volna az elmúlt húsz évben, ha pártfinanszírozási törvényünk és gyakorlatunk makulátlan lenne, ha az egy jelöltre költhető kampányösszeg legalább megközelítené a valódi politikai verseny igényelte valós kiadásokat, ha a pártok tényleges költségeiket fedező állami szubvencióban részesülnének, ha nyilvános és teljes listát kellene vezetniük minden kimenő és bejövő összegről.
Nem biztos tehát, hogy egy jó pártfinanszírozási törvénytől rögtön kevesebbet lopnának a hazában.
De valószínű.
A pártfinanszírozás mai gyakorlata ugyanis, amelynek a nyílt, szemérmetlen korrupció és törvényszegés nem a szükségszerű, bár kellemetlen mellékjelensége, mint más demokráciákban, hanem a lényege, hallgatólagosan jóváhagy és hallgatólagos normává tesz minden korrupciót. Ha nekik szabad, biztos szabad másnak is.
Ez a gyakorlat társtettessé, bűnössé tesz mindenkit, aki politikai pályára adja a fejét. Képzeljük el azt az amúgy jóravaló vidéki jelöltet, akinek a szórólapjaihoz hiányzó egymillió forintot a párt fővárosi pénzfelhajtója biztosítja. Papírzacskóban. "Misikém, ne feszélyezd magad, mennyi kéne?" És erről aláír egy kis cetlit. Hogy hallgat majd ez az ember országgyűlési képviselőként legjobb lelkiismeretére? Vagy képzeljük el azt az ugyancsak becsületesnek indult, hovatovább annak meg is maradó vezető pártfunkcionáriust, akinek egy- vagy két- vagy hárommilliárd forinttal kellene szembemennie, amikor egy korrupt disznót akar kiakolbólítani a pártjából. Egyáltalán: hogyan léphet fel bármely választott vezetője ennek az országnak például az adócsalás ellen úgy, ha mindenki tudja, hogy ha nem lenne maga is a haszonélvezője, nem lehetne az ország választott vezetője sem?
Ez a gyakorlat a pártokon belüli és a pártok közötti versenyben nem a demokratikus játékszabályok őszinte elkötelezettjeit jutalmazza, hanem azokat, akik a legügyesebben szlalomoznak a Btk. gazdasági bűncselekményeket szankcionáló paragrafusai között. Vagy törvény- és alkotmányellenes befolyást képesek gyakorolni a független igazságszolgáltatásra. Ez a gyakorlat a pártokat éppenséggel arra sarkallja, hogy megpróbáljanak ilyen befolyást szerezni. Relativizálja a teljes magyar igazságszolgáltatás működését. A jogegyenlőség eszméjét. Ha Sz.-nét lecsukják a 90 millió forintjáért, miért nem csukják le azokat a machereket is, akik a két nagy párt működéséhez szükséges tízmilliárdokat kicsípik a közösből? Mely tízmilliárdok létéről mindenki tud.
Ez a gyakorlat szinte teljesen értelmetlenné tesz minden valódi politikai vitát, és kiüresíti a pártok vetélkedését. Az előttünk álló választási kampány fő műsorszáma jól láthatóan a tolvajok civakodása lesz arról, hogy melyik lopott kevesebbet: és mivel erről fogunk beszélni, nem fogunk másról.
Ez a gyakorlat, ez az egyetlen rossz törvény ma az ország legnagyobb biztonsági kockázata. Képes lehet arra, hogy eleméssze a politikai közösséget összetartó legalapvetőbb normákat - hogy a magyar demokráciából merő szimulakrumot csináljon. Ez a rendszerváltás utáni korszak ügynökügye, amely alapjaiban ássa alá a III. köztársaság rendjét.
Ennek a kampánynak már így futunk neki: a két nagy párt legutóbb 2008-ban nyírta ki - együttes erővel - az utolsó komoly változtatási kísérletet. De reméljük, ez lesz az utolsó ilyen választási hadjárat. Ha az új kormánytöbbség - az új ellenzékkel együttműködve - nem változtat törvényi úton e gyakorlaton, ha nem nyit tiszta számlát, ha arra spekulál, hogy négy éven át minden hónapra akad majd egy nyomorult szocialista monogram, csak ügyesen kell spájzolni belőlük, előbb-utóbb őket is maguk alá fogják temetni a lehulló elemek.
Hamarabb, mint gondolnák.
