Báthori Csaba

A Biblia a huszadik században is egyik ihletforrása maradt a költészetnek: erről tanúskodik ez az antológia, amely újabb kori költőink olyan verseiből kínál bő csokrot, amelyek az "szövetség alakjaival, szerzőivel - s általában szellemével - állnak összefüggésben.

Összeadott bánatok, alacsony rezgésszám, bõkezû adagolás, mimóza-elégiák: László Noémi negyedik kötete nem módosítja, legfeljebb árnyalja azt a rokonszenvet, amely eddigi teljesítményének kijárt. Mit ismertünk fel eddig? Melankolikus, még nem tragikussá érett alkatát, reflexív szemléletének meggyõzõ erejét, inkább filhallásra, mintsem tudatos formakezelésre alapozott kézmûvességi erényeit, klasszikus versízlését és nyugodt, nem ég-vívó igyekezetét. (Éppen ez az igyekezet tette õt alkalmassá arra, hogy nagyotmondás helyett jó verset írjon.) Harmadik, karcsú kötete, az Esés után (2000) számos kis remekkel gyarapította verses emlékezetünket.

A könyvnek nemcsak színe, alakja, hanem szaga is van. Ha a boltban kezembe veszek egy-egy példányt, elõször megszagolom: csukva, a gerinc északi részén, a kötés fehér zsinórkájánál az enyv-re emlékszem, a borító vásznának egyforintos vagy fényûzõ szagára, és ha felütöm, a lapok között az ólom szeptember elsejei szagára, amikor elsõ osztályba mentem.

A szerzõ - Hans Mayer néven - 1912-ben született Bécsben egy teljesen asszimilálódott zsidó családban. Irodalomból és filozófiából szerez diplomát, de 1938-ban, az Anschluss után Belgiumba emigrál, és ott bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba. Lebukik, a Gestapo rettenetesen megkínozza, majd koncentrációs táborba zárják. A háború után választott nevén, franciául publikál két regényt és néhány esszékötetet. 1978-ban Salzburgban holtan találják egy szállodai szobában.

A költõi szemlélet egyik jegye, hogy mindenütt összefüggést vél felfedezni, sõt teremteni. Takács Zsuzsa költészete régtõl fogva arról gyõzött meg, hogy életünkben egyre több dolog keresi egymást, az összefüggõ tapasztalatok felszabadítanak és maguk alá gyûrnek, és a legfontosabb útelágazáshoz akkor érkezünk meg, ha egymáshoz tudjuk kötni életünk végét és az elejét. Ez a folyton ismételt tükrözés ebben a kötetben komor tónusban zajlik: tartópillérek roppannak meg, árnyékba borulnak a részletek, s e katolikus rokokó olyan katakombává változik, amelyben legfeljebb mások hitét, hiteknek hitét õrzi az ember, s csupán emlékek mögötti remény visszfényét találja.

Székely János (1929-1992), ezt ma már sejtjük, a huszadik század harmadik harmadának legnagyobb erdélyi magyar írója volt. Költészete: elfejtett kozmosz. Drámái: fortélyos, párbeszédes filippikák a hatalom természetérõl. Prózai mûvei: mind hullámhasító, lobogó lelkiismeret-vizsgálat az ember tetteirõl, éppen abban a pillanatban, amelyben cselekedetté válnak. Nehéz élete volt.

Nemes Nagy Ágnes: Az élõk mértana I-II. Nemes Nagy Ágnes esszé-mûvészete az európai és a magyar esszé egyik csúcspontja. Költõ ír mestersége mechanikájáról: nem, ilyet ritkán találunk. Talán a szemérem, talán a titoktartás, talán a fogyatékos tudatosság vagy éppen a profetikus tudat - valami gátolhatja a költõket, hogy kinyissák mûhelyük aj-taját. És beszéljenek. Töményen, tárgyilagosan, általános érvénnyel. Persze akadnak ellenpéldák: hadd említsem, csak az elmúlt két évszázadból, Baudelaire szeszélyes mûelemzéseit, Valéry alkotáslélektani mélyfúrásait, Mallarmé bámulatos költészetelméleti levelezését, Gottfried Benn nagyesszéjét, A líra problémáit, Eliot higgadt tanulmányait vagy a magyar hagyományból Füst Milán naplóját. Persze ezek zömmel magas röppályájú, elefántlélegzetû írások, s csupán alkalmasint térnek ki a tartalom és a kézmûvességi gyakorlat szövevényes összefüggéseire.

A magyar avantgárd pápája, Kassák, ezzel a rideg mondattal hárította el a fiatal József Attila verseit: "Rímes verseket nem közlünk." Álláspontja híven tükrözi a modern költõi mozgalmak gyanakvását a rímmel szemben: az avantgardisták úgy vélték, hogy a rím korlátozza a mondandó szabadságát, felesleges cafrang, álságos köpönyeg, halálra kell ítélni.

Szent Ágostont a huszadik századi kritikus szellemû egyháztörténet-írás bontotta ki - elfogulatlan katolikus és független történészi oldalon egyaránt - a gyanús magasztalások ködébõl. A pártatlan mérlegelés mérsékelte az afrikai egyházpolitikus iránti lelkendezést, éles vonásokkal rajzolta fel az ellentmondásos, sõt ellenszenves személyiség eszmerendszerét, hangsúlyozta Ágoston gondolatainak máig ható kártékonyságát, és elemezte komor teológiájának világtörténelmi következményeit. Dióhéjban idézek néhány tenort a szkeptikusok karából.

A keserves lelkiismeret-teremtés, az illegális érzések, az önbüntetõ szembesülések és megnyerhetetlen reményfutamok könyve. Egy halott beszélõ helyzetben. Egy élõ, aki csak a nap huszonötödik órájában tud nevetni. A némaság paralízise, a némaságé, amely ordításnak hallatszik. A makacs gátlások könyve, a mozsár legmélyebb hangja, egy szudétamagyar vagy egy harmadik nemû halandó, azaz egy kirekesztett lény vallomása (ez az alig-beszéd, ez a szenvedélyes értelemtagadás, úgy tûnik, párbeszéd a távollévõkkel, akik egykor éltek).

Gyászban betakarított könyv, keserves könyv, megrázó könyv. Középkori keresztény kórusdalok füzére, hitetlen elemekkel átszõtt himnusz-sorozat egy mártírtörténet körül, imák, fohászok és szertartásos ívû szövegek együttese, sokrétegû beszéd a halálról, sõt a Halálról: a pusztulásnak és pusztításnak - a keresztény mitológia képzetanyagával ábrázolt - leírása, értelmének keresése.

Szepes Erika verselemzései értelmes és mérlegelésre méltó javaslatokat kínálnak az olvasónak, aki manapság másról sem hall, mint arról, hogy a műalkotás nélkülözi az állandó, megnevezhető belső tartalmat, hogy érdektelen az írói személyiség, hogy az írónak nincs erkölcsileg leírható felelőssége, hogy nincs mondanivaló, csak "olvasat", hogy a "szöveg" tetszőlegesen feltölthető foglalat csupán. Szepes elemzéseiből hiányzik a recepcióesztéták hatalmi vetületben beszélő torokhangja, hiányzik az a pálcaemelő, fenyegetésnek érzett mozdulat, amely amazoknak még helyes belátásait is kétessé teszi. Hanglejtésében van bizonyos alázat: Szepes azt sejteti, hogy senki nem lehet valami egyedülvalóan érvényes igazság birtokosa.