A könyv - a mese kereteibe ágyazva, a teológiai gondolkodás elemeivel dúsítva, minden pontján a sötét színek felé tartva - külsõdlegesen: önlélekrajz. A gyerek-, sõt csecsemõkor pillanataitól fogva próbálja nevesíteni azokat az élményeket, amelyek férfikorának szorongó tapasztalatához, nevezzük így, az eleven-szarkofág érzéshez, a létbõl történõ "kisorvadás", a szégyen, a kirekesztõdés, a "mindenhonnan való kivezettetés" hideg stádiumáig vezettek. Ebben az "eredetibûn-ábrázolásban" fontos szerep jut a családi környezet rajzának, a kámfor-gyermekkor köré szervezett, sokoldalúan blõd, kutyaszorítószerû Kádár-kori iskolarendszer ecsetelésének, a biliárdgolyók koccanására emlékeztetõ ifjúkori barátkozások leírásának: az emlékezet, amely csak bizonyos szavak mentén képes itt megragadni valamit a "senkivé válás" folyamatában, rögönként, hasadó atomokként dobja felszínre szunynyadó maradékait. A könyv
skorpiónyelvû,
csípõs, elharapásokra épülõ stílusa csupán azokat a tapasztalatdarabkákat engedi a felszínre, amelyek - ahogy Németh Gábor Pál apostoli fordulattal mondja - a "szív kiürítésének" ceremóniáiban jelentõssé sötétülnek.
A könyv az egzisztenciális kirekesztõdésnek, a "lét felfüggesztésének", a mindenkiben mûködõ - ahogy a szerzõ mondja - "zsidó pokolgép" munkájának, a folyamatos megalázkodásnak negatív teológiája és megrendítõ jegyzõkönyve. Németh rendkívül árnyaltan - bár ízlésemnek néha túl takarékosan cseppentett modorban - mutatja be a semmilyenség utáni mohó vágyakozást, a Gonosztól való viszolygást, a szinte testi ellenkezést bármiféle hazug helyzetben, az értelmetlennek tetszõ világ elleni tiltakozás mulatságos ceremóniáit (csak egy példa: a mindent kiröhögés eszközeinek leírása), az unalom és csömör lelkiállapotait, a különféle indokú rettegések hidegrázását ("rettegek azoktól, akiktõl vagyok"), a lét rendre utólag érzékelt le-nézését (lenácizás, lecigányozás stb.), a szégyen számtalan változatát, a névviselés és névadás esetlegességeiben megbúvó emberi minõsítést vagy akár a kevély nemzeti érzéssel szembeni elutasítást, e gyógyíthatatlannak rémlõ csonkaságunk lendületes bírálatát. (A nemzetbõl való õrült elvágyódásnak, természetesen, számtalan világirodalmi mintája van. Ez általában a legmélyebb elkeseredettség jele, a feltétlen erkölcsiség dialektusa, megrázó emberi döntés. Hölderlin görög akart lenni. Goethe Itáliában "kimmerisch"-nek nevezte a sápadt németországi életet. Gustave Flaubert 1871. február 1-jén így dörög unokahúgának: "Nem viselem többé a Becsületrendet, mert a becsület nem francia szó többé, és olyan kevéssé tekintem magam franciának, hogy meg fogom kérdezni - mihelyt írni tudok - Turgenyevet, mit kell tennem ahhoz, hogy orosszá válhassak".)
A fõhõs, aki lüktetõ kudarcaival Zénonra vagy Franz Kafka hõseire emlékeztet, mintha magára öltené a kor összes negativitását, hogy annál élesebben érzékeltethesse egy
kaotikus, ellenséges
és érthetetlen világ gonosz szeszélyeit. A mûben - ironikus utalások formájában - állandóan jelen van József Attila figurája, a szövegben fel-felbukkannak biblikus fordulatok, teológiai gondolati alakzatok. Egyetlen pontot idézek, a második fejezet zárlatát: "Lebegve kezdtem járni, lebegve ettem és aludtam, lebegtem, mert nem szerettem volna érintkezni semmivel. Lebegtem egészen addig az estéig. / Lebegtem az utolsó vacsoráig." A könyv egyik örökmozgató háttérképzete: az önbüntetés, önáldozat, az elszigetelõdésben megõrizni vélt "érintetlenség". Egy másik gondolati csoport: a világgal szembeni gyanakvás ébrentartása, a hátrálás és önkéntes megalázkodás eszméje, a szív "hideghez szoktatása", a "majdnem kapcsolatok" aprólékos elemzése, az "elmenni mindenhová"-féle bénító, de egyúttal csupa kiszolgáltatottságot sejtetõ érzelmi sávok, s általában: az ezer formában lezajló menekülés, távozás, felszívódás igen összetett tapasztalati köre.
Ezeken belül a könyv a fukar kézzel adagolt részletek sokaságát kínálja, s az elmúlt fél évszázad szokatlan szokásait szinte a Puszták népe gondosságával rögzíti. "Nejlon van az asztalra rajzszögezve. Nejlonnal védik a viaszosvásznat." Vagy a grenadírmars leírása. Vagy a bolgár-román ("bolmán") kalauz viselkedésének fergeteges ábrázolása. Itt az az érzésünk támad: jó, jó, ez a könyv a bukás rajza (a szülõk halála után megnyíló írói szabadság összes éleslátásával kibontva), de a részletek, a tárgyak apró-cseprõ villanásai valahogy mégis egyfajta indokolatlan vigasz és szépség orvosságait kínálják. Nem óhajtom azt mondani, hogy az utólagos ábrázolás végett még ez a korszak is megérte, de mégsem szabadulhatok attól az érzéstõl: kincsesbánya volna az, ha valaki még hosszabb légvétellel ábrázolná az üdvtörténetnek ezt a roppant középszerû, az evangéliumi kakas kukorékolásait sûrûn felidézõ, baljóslatú korszakát.
Ez a kor, ez a könyv, ez a szerzõ, úgy gondolom, csak a sötétben tudja megmutatni valóságos arcát. De a mûvészetben megjelenített sötétség életünkben már fél világosság.
Érzékeny, kegyetlen mû. Mindenrõl egyre kevesebbet tud, de mindent tud a semmirõl.
Báthori Csaba
Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004, 184 oldal, 1990 Ft
