Konrád György 1997-től 2003-ig a berlini Művészeti Akadémia elnöke volt. Kötetünk e hat esztendő tartalmas hozadékát kínálja olvasásra: esszévé terebélyesülő ülésmegnyitókat, felülnézetből ábrázolt emlékezéseket, laza célra tartással végzett eszmei elemzéseket, sőt nemegyszer évezredekre viszszanyúló szellemi hosszmetszeteket. Rokonszenvvel vesszük kézbe a könyvet, mert érzékeljük a sorok mögött azt a mosolyt, amely többnyire a tapasztalt emberek összeadott bánatából fakad. Konrád nem kíván mondataiba hamis sebességet lopni, nem a másodpercinga izgága fürgeségével beszél; lassú víz modorát tapintatos fogalmazás, méltányos mérlegelés, bizonyos nyugalmas egyensúly jellemzi.
Fotó: MTI
Az a tény, hogy írásai az "euroirodalom" részeként jönnek létre, eleve elkülöníti őket bármely szűkkeblű nemzeti szemlélettől, s egyúttal kellemes tárgyszerűséget kölcsönöz nekik. Esszéírói művészetének egyik vonása, hogy az emberiség nagy kérdéseit (terrorizmus, nemzeti elvakultság, Auschwitz-emlékezet, demokratikus értékek és játékszabályok stb.) a lelkiismeret nyelvén vizsgálja. Meggyőződését nem harsány mozdulatokkal ismerteti, hanem amúgy dörmögősen, egy sokat látott halandó ajánlataként: mintha meg szeretné teremteni az olvasóban azt a belső mértékrendet, amely válságos helyzetekben is segíthet megtalálni helyes döntéseinket. Gondolkodása a finom porecset és a fürge tisztítókés munkáját látja el a nagy összefüggések taglalása közben is: tartózkodik a pörölycsapásszerűen elmondott szavaktól, az erőszak minden formájától. Üdítő egyetemességét talán annak is köszönheti, hogy alkata szerint is mindentől képes elkülönülni, és mindennel képes azonosulni. Mondhatnám: ő képes kézhátról is jósolni, nem csak tenyérből. Minden igent egy nemmel fejel meg, minden megerősítést egy kétellyel frissít fel, minden egyenesben megpillantja a kanyar lehetőségeit. Modora ugyan nem gömbölyded, némileg túl száraz suhogású, de minden új gondolatfürtjében találunk magunk-nak olyan részletet, amely bizonyos higgadt európai szellem jelenlétére utal. Tapintatának oka lehet, hogy éppen abban az országban töltötte életének java részét, amely folyamatosan hajlandó szembesülni a huszadik századi történelem félelmes bűntetteivel. Miközben megemlékezik a megemlékezendőkről, méltányos esélyt ad a jövőnek. Ha megemlíti felmenői sorsát, ha taglalja a németek történelmi felelősségét, ha a berlini holokauszt-emlékmű kérdéseit elemzi, ha legszemélyesebb fájdalmait ecseteli - soha nem válik sérelmeinek cselédjévé. Minden írása olyan, mint egy szabadtéri cselekedet.
A kötet négy ciklusra tagolódik, mindegyiket külön alcím fogja egybe. Az első egyvelegben (Az emberi személy egyetlensége) személyes és politikai motívumok szövik át egymást. Konrád fényűzően gazdag, hovatovább hallgatót sem igénylő mormolással csak éppen megpendíti a témát, szinte nem is fordul felénk, hogy aztán írása hirtelen egy-egy kardinális mondatban felmagasodjék. A száműzetésről: "Jobb az emigrációt mentesíteni a ránehezedő erkölcsi ítéletektől." A szélsőségekről: "A játékszabályok tisztelete nélkül nincs emberi méltóság, csak önkény van, és vak erőszak." A 2001. szeptember 11-i merényletről: "Felnőtt emberekhez méltó kaland párbeszédet kezdeményezni olyanokkal is, akik nem szeretnek bennünket." A második ciklus (Alkalmazkodó különmaradás) a zsidó örökség szerteágazó kérdéseivel foglalkozik, a harmadik (A város olyan, mint a lakói) Konrád városfilozófiai eszmefuttatásait gyűjti egybe, a negyedik pedig (A nagy formátum egyéni csoda) az író egy-egy személyes köszöntőjét, tiszteletadását villantja fel. Konrád mindig jobbat mond, mint a hallgatás, még azokon a pontokon is, ahol nem is beszél, hanem csak amúgy köhint. Tiszteli a személyiséget bármiféle közösségi igénnyel szemben, előnyben részesíti az emberi szempontot a nemzetivel szemben, s tartózkodik minden olyan megfogalmazástól, amely "barátságtalan közhelyek köré" csoportosíthatná az intellektuális erőket, és többnyire a kölcsönös ócsárlás elharapózásához vezetne. Egy európai látókörű gondolkodó bölcsességével, tárgyszeretetével, de egyúttal érzékiségével és a látható dolgok iránti elragadtatásá-val részletezi belátásait. Érvelését mindig liberális optimizmus fűti, s úgy tűnik, Konrád annak a nagy humanista iskolának egyik utolsó híve, amely még bízott a példamutatás, a meggyőzés, az erőszakmentes pedagógia, s általában az eredménnyel kecsegtető emberi párbeszéd erejében. "vatos a receptek hangoztatásában, szűkszavú a cselekvések megítélésében, roppant tapintatos a "bűn és büntetés" kérdésének latolásában. Azt mondhatnám: "vajúdó" próza ez, íveit nem egyetlen nagy lendülettel felrajzoló.
Úgy tűnik, ez az író éppen rendkívüli tapasztaltságánál fogva tartózkodik a mérleg közelében, s szelíd szellemi szaggatottsága is arra utal, hogy a Jó jelenlétét mindennap meg kell keresnie a világban. Idézem Petőfi csodálatos mondatát, mert úgy találom, az Konrád írói habitusát is megközelítőleg kifejezi: "Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda." Több ízben említi, hogy az 1933-as könyvégetés havában született, s hogy - úgy tapasztalja - az a könyvégetési kedv azóta sem távozott világunkból. A könyvnek egyik legmélyebb belátása, hogy a Rossz jelenlétét mindig "magasztos eszmékkel, isteni parancsokkal, világtörténelmi elhivatással és a közösségi üdvvel" hozza összefüggésbe. Tanulhatunk tőle sokfélét, hosszú távra: a szemfényvesztő, nagy szavakkal szembeni gyanút, a kicsiny, emberi mértékek tiszteletét, az egyéni jogok hangsúlyozását bármely hatalmasabb szuverénnel szemben.
Nem helyes, ha a hogyant másodlagosnak véljük, de Konrádnál még ez a vonás is eredménynek rémlik: kidomborítja a mondandót anélkül, hogy varázst űzne a stílusból. Olyan író, gondoljuk olvasás közben, aki kedveli a lármák nyugalmas peremét, ahol azonban még mindig hozzászólhat a dolgokhoz.
noran, 2004, 516 oldal, 2990 Ft
