Összeadott bánatok, alacsony rezgésszám, bõkezû adagolás, mimóza-elégiák: László Noémi negyedik kötete nem módosítja, legfeljebb árnyalja azt a rokonszenvet, amely eddigi teljesítményének kijárt. Mit ismertünk fel eddig? Melankolikus, még nem tragikussá érett alkatát, reflexív szemléletének meggyõzõ erejét, inkább filhallásra, mintsem tudatos formakezelésre alapozott kézmûvességi erényeit, klasszikus versízlését és nyugodt, nem ég-vívó igyekezetét. (Éppen ez az igyekezet tette õt alkalmassá arra, hogy nagyotmondás helyett jó verset írjon.) Harmadik, karcsú kötete, az Esés után (2000) számos kis remekkel gyarapította verses emlékezetünket.
Új kötete nem karcsú, hanem testes, majdnem sokat markoló. Százegy verset kínál, nyolc ciklusra bontva. Hangja ebben a könyvben is bûvös, egyszerû és egyenletes. Versei többnyire valamely hét-köznapi, eszes megfigyelés köré csoportosítják költõi képzeteiket, s a költemény végén sejtelmes felismerést nyújtanak egy élet-helyzetrõl, hangulatról, féleseményrõl vagy mulasztásról. László Noémi amúgy szenvtelenül, szinte könnyelmûen rakja fel anyagát, nem törekszik elsöprõ erejû hatásra, megrendítésre. Úgy érezzük, mintha
kis lelkiismeret-furdalásokat
közölne velünk, mûvészi formába öntve. Nem kívánja túl magasra húzni a vers falát, hanem csak éppen annyira, hogy elbújhasson mögé a világ elõl. Szövege észrevétlen lépésekkel halad, nem vált sebességet, oda érkezik meg, ahonnan elindult - de közben mégis, tapasztaljuk, történt valami apróság. A beszédmód olykor a próza elemeit keveri a rímek közé, s a vers egészében olyan benyomást kelt, mintha lazán, félvállról elmondtak volna nekünk valamely megfigyelést, amely véletlenül verssé hurkolódott. Aggálytalanul, csapadékszerû fürgeséggel áramlik ez a költészet, és néha fel-felvillant egy-egy komoly tapasztalatot. A versek egyik csoportját mérlegelõ versnek nevezném: László Noémi azt latolgatja, mi lett volna, ha valami másképp történik (Biztos talaj, Semmi himnusz, Mennyire szép lesz stb.). A személy képzeletben kivonja magát az eseményekbõl, s így rajzolja fel azt a körvonalat, amelyet valódi léte nehezen lát meg. Egy másik verscsoport a tájleírás maszkjában megjelenõ világértelmezés, ezekben László Noémi remekel. Hadd idézzek egyet az összes érdekében, És, és, és a címe. Egy könnyû kis esõ rajza, de lehetne szerelmes vers, rajz egy fáról vagy az égi és földi szerelem akvarellje, akármi-féle intimitás. Milyen könnyed, milyen fényes ez a három sor: "Esõ futott a lég kincseivel / oda, ahol fonák földmélyi koronák / ága-bogával fogóznak a fák". E három sorban rögtön érzékelhetõ László Noémi költészetének néhány erénye: a bársonyos jambikus lejtés, az esõ futása, a kincs jelenléte a leírásban, az esõ csodálata, a fonák földmélyi koronák bámulatos metaforája (mintha a fa a földbe rejtené a lombját), az ég, a lég és a föld összekapaszkodása a folyamatban, az ága-bogával ikerszó rokokó bája, a fák ragaszkodása a földhöz és a levegõhöz - és akkor a három sor, a vers zenéjérõl, alliterációiról, kisasszonyos lebbenéseirõl még nem is ejtettünk szót.
Van a verseknek egy harmadik csoportja, ott fontos belsõ eseményekrõl, adottságokról, állapotokról esne szó. Az egyik ilyen vers (Utca, ház) így kezdõdik: "Nem alhatok: megöl a félelem." Ez sokat ígér, nagy lélegzettel lendül - és aztán csalódást kelt. A nagy témák kibontása, a létkérdések nagy versekké formálása még nem alap-vetõ gesztusa ennek a költészet-nek. Több versben, lépten-nyomon érezzük: itt, igen, itt a költõ megragadta a mondandó elsõ öt betûjét, rápillantott a lényegre, és aztán elernyedt, hátat fordított, elveszítette türelmét, mondhatni: kiengesztelte önmagát a vers írása közben. A kötet szép részeredményei ellenére, úgy tûnik, több ponton hagy magunkra bennünket az ihlet, mohón tovább lapozunk, keresgélünk, mert lényegében élvezzük a hangot. De aztán lágyabb dolgok jönnek, mint várnánk, be-fejezetlen darabok, ruganyos, de torzóban maradt kis figurák. Az Esés után címû kötetben csupa egyéniség köszönt ránk, csupa ki-dolgozott, emlékezetesen egyedi alakzat. Itt viszont, ebben a túltelt kötetben a remekléseket (Lépés, Árnyékgondozás, Özönlés, Semmi himnusz stb.) beárnyékolja számtalan olyan gyámoltalan darab, amely a küszöbön kívül marad-hatott volna. Említettem, László Noémi - mint számtalan kortársa - könnyed kézzel ír. Lehet, nem is törekszik arra, hogy költészetét valaha is a nagyság jegyében képzeljük el. (Nagy költészet ma, úgy rémlik, nem születhet a mennyiségszaporítás mámorában.) Derûsen, dunyha-puhán, pici verspihékkel szállongó írásmód ez, amely nem nélkülözi a remeket, és óvatlanul anyagai közé elegyíti a futó ihlet mulandó emlékeit is.
László Noémi egyébként az újklasszikus iskolák legjobb hagyományaihoz kapcsolódik: irodalma míves, fegyelmezett, gyakori prózai betétjei ellenére költõi költészet. Formavilágának alaprétege a szelíd, minden tartalmat tükrözni képes ("mindenevõ") jambus. Itt azonban ez az általános forma hellyel-közzel elfedi
a szigorúbb mintakészítés
hiányát, s minthogy minden fordulatban kényelmesen a költõ kezére áll, hovatovább alig-alig közvetíti az anyaggal való vetekedésnek azokat a nyomait, amelyek a kötött forma hívévé teszik az embert. A versszakolás rendszertelen, néhol önkényesnek látszó szaggatottsága némileg gyanút kelt, s a vers vége táján sokszor leszûkülõ zárlat a tartalom hígulására vall. Az esetlegesség látszatát erõsíti az a tény, hogy László Noémi költészete amúgy is halk, sõt olyan diszkrét, mint egy súgólyuk. Nem a vers végén helyezkedik el a legsúlyosabb állítás, az üzenet, mondhatni, nem ül ki a költemény homlokára. Az az érzésünk: összekuporgatott, féltve megtakarított szövegeket olvasunk, dióhéjszerûen bicegõ porcelándarabkákat. Akad a kötetben néhány mûvészi jótett, s maradt még nyilván raktáron is. Reméljük, László Noémi esés után újra talpra áll. Úgy zárjuk, zárjuk úgy: most szívesen hallgattunk egy szerényen csobogó fátyolvízesést.
Báthori Csaba
Erdélyi Híradó Kiadó - Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2004, 134 oldal, ármegjelölés nélkül
