A költõi szemlélet egyik jegye, hogy mindenütt összefüggést vél felfedezni, sõt teremteni. Takács Zsuzsa költészete régtõl fogva arról gyõzött meg, hogy életünkben egyre több dolog keresi egymást, az összefüggõ tapasztalatok felszabadítanak és maguk alá gyûrnek, és a legfontosabb útelágazáshoz akkor érkezünk meg, ha egymáshoz tudjuk kötni életünk végét és az elejét. Ez a folyton ismételt tükrözés ebben a kötetben komor tónusban zajlik: tartópillérek roppannak meg, árnyékba borulnak a részletek, s e katolikus rokokó olyan katakombává változik, amelyben legfeljebb mások hitét, hiteknek hitét õrzi az ember, s csupán emlékek mögötti remény visszfényét találja.
Takács Zsuzsa költészetét indokolja, látomásait átitatja a katolikus eszmevilág. Kiábrándultsága elüt Pilinszky gátlásról gátlásra vetõdõ miszticizmusától, a testi feltámadás pedzegetése itt nem darabosan igenlõ tagadások formájában történik, mint Nemes Nagy Ágnes mûvészetében. Takácsnál a szégyennel viselt
hétköznapi árulások
keményednek jelentõssé: az emlékezet lelkiismerettel vizsgálódik, az élet a Jó és a Rossz manicheus koordinátáin méri magát, és a költõi végösszegek általában nélkülözik a nyugvópontot, a hamis vigasz orvoslatait. Már maga a kötetcím is a katolikus imára utal. Üdv, bûntudat, végítélet, Úr, könyörgés, feltámadás, világvég, bárány, karácsony, utolsó ítélet, születés és újjászületés, "recrudescunt vulnera": mind-mind a kínzó önvizsgálat közben megfigyelt lélek katolikus metaforái. Képzeletet terelõ jelzõpóznák ezek, a megvilágosodás és elsötétülés költõivé formált emeltyûi. És hadd tegyem hozzá rögtön: kételyek forrásai, minden kudarcok mérõláncai, fulladások oxigénpalackjai. Nem arról van szó, hogy Takács Zsuzsa költészetében valamely dogmatikus üdvtan keresi magának világi nyersanyagát, hanem arról, hogy a világi, a "pogány" nyersanyag folyton e felsõ etikai lécek rovátkáiból olvassa ki létének részleges értékeit vagy hitványságait. A szókészlet keresztény villanásaira idézek néhány példát: "Nem tudja, hogy mi egy térdeplõn / könyörgünk" (A figyelmes varjú); "Ez a világvégi hely a szívemhez közel / esett mindig", "ígérte, / eljön az én idõm", "Mert betelt az idõ" (Ez a világvégi hely); "választott vendége a nagy / vacsorának még utoljára / kószálni próbál" (Búcsúzók alakja); "Álmomban az utolsó ítélet készülõdött itt." (A változás); "A Jó és a Gonosz álruhát / cserél" (Mottó). Persze, Takács Zsuzsa nem múmiákat alkot. Jobb detektívje õ a hús és a föld dimenzióinak annál, hogysem megelégedhetne az eszmények ujjmutatásaival. Az anya halálát torzulás nélkül tudomásul venni képtelen lélek, a szerelem múlása ellen hadállásokat építõ képzelet, a föld meg-megújuló kísértéseivel számot vetõ szellem groteszk álmokban, maliciózus futamokban, rogyasztott mondatfordulatokban ecseteli a lét örömeit. A végesség miatti megrendülés, az értelmetlen brutalitás ábrázolása, a testi funkciók makacs ismétlõdésének megidézése gazdagítja e költészet mélyáramait. Leheletszerûen ugyan azt érzékelteti, hogy eszméletünk a magasságba nyúlik, de folyton utal arra, hogy lábunk, testünk a földben folytatódik. Takács Zsuzsa költészete, elsõdleges teológiai szóhasználata ellenére, érzékien pogány, életszeretõ, s mindenképpen az életre szavaz. Megrázó (csak az egyiket, a föld-metaforát érintem), ahogyan a versben felderengõ halandó, minden ágaskodása ellenére, tíz körmével ragaszkodik éppen ehhez a romlott, alanti világhoz. "Föld - suttogtuk -, hallgatjuk / dobogásod, és félünk tõled. Kérjük, / ne rendelj magadhoz túl hamar." (Kert, éjszaka); "eleven bozóttá válva / a lüktetõ földre rátapadsz, / és emelkedni próbálsz." (A szabaduló); "Nem is érted, / hogy fértél el eddig ennyire / szûk helyen, türelmetlenségében / hogy nem temetett maga alá a föld."(Szabadulás). Itt talán nem oly bõséggel sorjáznak a szünet nélküli epikus betétek, eseménymozaikban felpermetezett költõi meglátások, mint Takács eddigi költeményeiben, de ezért kárpótol bennünket a vers tárgyára összpontosító szemlélet, az epigrammatikus tömörség, a szövegek egysíkúnak tûnõ sokrétûsége. Ehhez képest elhanyagolható, hogy újabb kötetében itt-ott bágyadtra sikeredtek a zárlatok, meg-megbicsaklanak a jelzõk, helyenként nem ízesülnek a tagmondatok, s a vers kurtasága idõnként a kompozíció csonkaságának látszatát kelti. Néhol, úgy rémlik,
túl kecses
szavakból szövõdik a költemény centrális állítása, s ezért a vers egésze nem tud kiforrni, hanem megmarad az erjesztés állapotában. A költõ, úgy tetszik, kisebb, zárt formák felé tart, mondhatnám, nem oly hivalkodóan mutatja a vers öltöztetõtermét, mint az eddigiekben. Amit veszítünk azonban tarkaságban, megnyerjük mélységben: ez a költészet ma már képes nagy ellentétek, ellentmondások közepette is plasztikusan beszélni. Állításai, megjegyezhetõ sorai megszaporodtak, s tudja vállalni azt a terhet, hogy a nagy mûvészet többnyire kompromittálja az embert. Rejtõzködése nyilvánvaló, beszéde mindenütt értelmezhetõ, soha nem "tárcaverset" ír, nem "kalandverset", hanem vers-verset. Érintõlegesen megemlítem még a kötet más motívumait: a hit egyidejû fénye és sötétsége, a fent-lent képzetkörei, az elmulasztott élet nyomasztó eszméje, "világvége a szívben", az öröklét elviselhetetlen gondolata, a Nap-Isten ragyogása és kínjaink értéke, a veszteségtudat elõnyei, a túlvilág léte a "Másikban", a világ "állati" vonatkozásainak emlegetése, "a szakadékba hullás mámora". Nagy témák ezek, és Takács Zsuzsa mindet képes lírai villámhárítójába fogni. Mert a legnagyobb téma mégiscsak ez: a mûvészet, a Forma titka, a mûvészet köldökzsinór-funkciója, amellyel minden hajótörésünk után is a világ igenlésére ösztönöz bennünket. Mert Takács Zsuzsa aközben, hogy távollévõkkel beszél, a legközelebb hajol a mi arcunkhoz. Hozzám, egyhez, ezerhez. ' maga is gyakran átvált a lírai egyes számból az evangéliumi többesre. Ha némely észleleteim nem nyugtalanítanának, azt mondanám: rendkívüli kötetet látok.
De az is lehet, hogy e kötetet teljességében csak az idõben lehet látni.
Báthori Csaba
Magvetõ, 2004, 88 oldal, 1490 Ft
