A magyar avantgárd pápája, Kassák, ezzel a rideg mondattal hárította el a fiatal József Attila verseit: "Rímes verseket nem közlünk." Álláspontja híven tükrözi a modern költõi mozgalmak gyanakvását a rímmel szemben: az avantgardisták úgy vélték, hogy a rím korlátozza a mondandó szabadságát, felesleges cafrang, álságos köpönyeg, halálra kell ítélni. Tudjuk, hogy a magyar szabadvers három nagy mestere - Füst Milán, Berda József és maga Kassák - csakugyan lenyûgözõ formanyelvet alakított ki kötött formák használata nélkül, de egyszersmind azt is tudjuk, hogy József Attila a kötött formák egyik legnagyobb újítója volt, s egyetemes érvényû költészete lényegében kizárólag a rímes formanyelv keretein belül teljesedett ki. A rím kérdése ugyan, sejtjük, többnyire a szabadság-szükségszerûség kérdéskörében tolul fel - a rímhasználati hajlam azonban inkább a költõk alkatát minõsíti, s csak részlegesen párosul végleges elméleti meggyõzõ erõvel. Úgy tûnik: sem a rím, sem a rímtelenség nem szabadjegy a nagy költészethez - mindkét formai elem lehetõvé teszi a királyi utat, de nem kezeskedik eleve arról, hogy hiteles költõi eredmény szülessék.
Rímrészegség
Laikusok rímkényszeren általában a kényszerrímet értik: úgy érzékelik, hogy a vers kizökken medrébõl, csupán a rím kedvéért vesz szokatlan fordulatot, tehát felesleges nyugtalanságot kelt. Ilyen hatást nem csupán kontárok kelthetnek, hanem a magyar költészet legnagyobb alkotói is. Kosztolányi, aki minden technika ezermestere volt, olykor még kései nagy költeményeiben is - nevezzük így - rímrészegségrõl tesz tanúságot: "Egy csipkefátyol / látszott, amint a távol / homályból / gyémántosan aláfoly, / egy messze kéklõ, / pazar belépõ, / melyet magára ölt egy drága, szép nõ / és rajt egy ékkõÉ" (Hajnali részegség). Újabb költészetünkben fõleg Kovács András Ferenc bûvöli pazar, csillogó tajtékkal habzó rímeivel az olvasót: a játékosság szándéka, a túlzott mesterségbeli tudás itt is a fitogtatás határait súrolja, s nem a rím plasztikus szerepét, láthatatlanná tételét hangsúlyozza. Klasszikus költõink zömmel úgy használják a rímet, hogy annak jelenlétét - külön mellékérzéssel - alig-alig vesszük észre, sõt a mondandót a rímmel együtt találjuk tökéletesnek. A rím erõsíti a pillanatnyi hatást, és segít a törékeny emlékezetnek. A rímelõ pontokon nem azt érzékeljük, hogy visszafele simogatnak, hanem azt: itt pontosan célba talált a költõi "gondolat". A jó rím olyan, mint a nyílvesszõ a célba döfõdés pillanatában. Jékely Zoltán így zárja az Új évezred felé címû korai versét: "Tovább lóbálja felettünk az égen / az idõ a napot, e lassú ingát, / s úgy alszunk már, mint földünk más felében / a kõbepólyált, hosszucsontu inkák."
Kötött forma
Vegyük szemügyre most a rímkényszer fogalmát tágabb értelemben.
Rímkényszer eleve csupán kötött formájú költemény esetén keletkezhet. De a rím nem csupán kényszer következménye lehet. Mihelyt a versíráskor eldõl, melyik kötött forma mellett dönt a költõ (dönt a szöveg, hiszen olykor maga a szöveg elsõ hullámai vájják ki a forma medrét), ahhoz a formához már nagyjából kénytelen igazodni. Teljes kényszerhelyzet áll elõ a - nevezzük így - kötött-kötött formákban (például szonett), részleges kényszerhelyzet pedig azokban az esetekben, amelyek az általános rímhasználati döntésen kívül nem rónak eleve meghatározott rímhelyzeteket a költõre (például József Attila: Téli éjszaka). A kényszerhelyzet rendszerint a hívó rím elhangzása után alakul ki: a versben elõbb felcsendül egy sorvég, amelyre késõbb rokon alakzat felel. Gyakorló költõk azonban igazolhatják, hogy a vers sokszor a végétõl fogva jön a világra: elõbb formálódik meg a végleges változatban felelõ rímnek minõsülõ rész, s csak aztán a "hívórím". Ilyen értelemben tanácsosabb - a vers keletkezése szempontjából - sorvégek erõtereirõl beszélni; ez eleve enyhíti a kényszerhelyzetet. A rímkeresés folyamata beláthatatlan és sokrétû, nem tudnék általános szabályt felállítani. Annyi bizonyos: ha eredeti mûrõl és nem fordításról van szó, a költõk zöme ezt a munkát fáradságos gyönyörûségnek, nem nyûgnek tekinti. A kényszerhelyzet egyik jegye ugyanis, hogy a szöveg formálása közben egyáltalán nem szûkíti, hanem éppen tagolja, tágítja és mélyíti a vers közlendõit. Költõk gyakori élménye, hogy a szöveg éppen az értékes rímváltozatok beépülése folytán nyeri el roppant szabadságát.
A kényszerhelyzetet mérsékli, hogy a nem tiszta rímre épülõ költészeti rendszerekben (ilyen a magyar, szemben a franciával vagy a némettel) a rímek száma gyakorlatilag végtelen. A magyar asszonánc még olyan sorvégeket is rímnek sugalmaz, amelyeket alig-alig hallunk rímnek (például József Attila Esõjének második-negyedik sora: a zápor-aláhull). Enyhítõleg hat továbbá, hogy a rímes rímtelen vers (nevezzük így azt a nagy csoportot, amelyben nem elõre kiszámított helyen bukkan fel a rímkényszer, pl. Babits Mondd, van-e, van-e szebb, mintÉ címû verse) más eszközökkel is eleget tesz a rímhatásnak, nem csak magával a rímmel. A sorvégi rímet ugyanis pótolhatja a feszesebb, kiszámítható ritmus, a belsõ rím, az alliteráció vagy a cezúra szigorú alkalmazása. A rím ezekben a klasszikus alakzatokban csak egyik formaképzõ eleme a versnek. Vannak viszont olyan versek, ahol a rímek, mondhatni, a szöveg bõrére vannak tûzve: a vers hovatovább hivalkodik azzal, hogy rímekbõl táplálkozik (ilyen Kosztolányi vagy Dsida számtalan verse). Vannak olyan rímes képzõdmények is (pl. a Daniel Arnaut által feltalált sestina, nálunk legutóbb Térey János használta), amelyekben ugyanazok a szavak térnek vissza a sorvégeken, s a rímhatás mégis halványabb, mint akármelyik asszonánc esetén. Furcsa törvényszerûség: a rímhatás nem áll egyenes arányban a hangcsoportok rokonságával. Vannak pazar három-négy szótagos tiszta rímek (pl. Kosztolányi Boldog, szomorú dala), és vannak bámulatos alig-rímek (imént idéztem egyet József Attila Esõjébõl). Mellesleg jegyzem meg, hogy az értékskálán a nagy vízválasztó nem a rímes és a rímtelen versek között húzódik, hanem a jó vers és a rossz vers között. A jó versekben a rímkényszer nem eredményez kényszerrímet, ott helyben megvi-lágítja a rím értelmét, sõt azt a meggyõzõdésünket fokozza, hogy a rím nélkül az illetõ vers nem is lehetne remekmû.
Fordított rím
A rímkényszer nem kevés, de nem is áthidalhatatlan nehézséget okoz a versfordításban. A magyar fordítói hagyomány jó ideje a feltétlen formahû átalakítás gyakorlatát folytatja, ennek elõnyeivel és hátrányaival. Ennek egyik fontos részletkérdése a rímes versek tolmácsolása. Magyarországon az idegen szövegnek többnyire csak kötött formájú alakzatait tûri meg a közgondolkodás, igaz, néha több változatban (lásd pl. Hölderlin Hälfte des Lebens címû versét). A nyugat-európai szokásrend ezzel szemben több szálon többféle változatot enged meg, de mindig hangsúlyozza: fõ célja, hogy elvezessen az eredetihez (a német irodalomban pl. Shakespeare 66. szonettjének eleddig 134 változata létezik). Ott egymás mellett áll a többféle formahû változat, a poetizált kötetlen szöveg, a más-más kötött alakzatú átültetés, a rímtelen fordítás, a dialektális játék, és a nyersfordítás. Visszatérve a rímkényszerhez: vannak fordítók, akik a rímet - fordításban - nem tartják elengedhetetlen formaképzõ elemnek. Ennek értelmében még az - így neveztük - kötött-kötött formákban is szívfájdalom nélkül lemondanak a rím fordításáról. Paul Celan Mandelstam-fordításait említem példaként: Celan hûtlenül hû, a rímrõl egy versen belül is le-lemondó eljárása mégis, úgy tetszik, képes átmenteni az eredeti energiamennyiségeit. Ezzel egyidejûleg, természetesen, Celan is erõsíti az egyéb formai elemeket (alliteráció, cezúrák, ritmus, hangtani fogások).
Rend, te szülj nekem szabadságot - mondhatnánk, utalva ismét József Attilára. Úgy tûnik, ez az ellentmondás ragadja meg legpontosabban a rímkényszer lényegét is.
Báthori Csaba
