A szerzõ - Hans Mayer néven - 1912-ben született Bécsben egy teljesen asszimilálódott zsidó családban. Irodalomból és filozófiából szerez diplomát, de 1938-ban, az Anschluss után Belgiumba emigrál, és ott bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba. Lebukik, a Gestapo rettenetesen megkínozza, majd koncentrációs táborba zárják. A háború után választott nevén, franciául publikál két regényt és néhány esszékötetet. 1978-ban Salzburgban holtan találják egy szállodai szobában.
Az osztrák író és filozófus alakját a közelmúltban két vallomás idézte meg. Primo Levi az Akik odavesztek és akik megmenekültek címû könyvében külön fejezetet szentelt Améry nézeteinek. Levi (aki 1987-ben ugyancsak önként vált meg a világtól) csodálja Améry harcias bátorságát, bámulja az Auschwitz-ból szabadult túlélõnek azt a képességét, hogy
vissza tudott ütni,
egyszersmind azonban bírálja is az osztrák író szigorú kérlelhetetlenségét, amely végül képtelenné tette arra, hogy örömét lelje az életben. Levi azt mondja: Améry, miközben ökölre megy az egész világgal, visszaszerezte ugyan méltóságát, de igen magas árat fizetett érte, hiszen biztos lehetett abban, hogy vesztesként fog kikerülni az ökölharcból. Levi vitairatának utolsó mondata tükrözi legpontosabban a két túlélõ eltérõ lét-politikáját: "Minden életcél nagyszerû védõpajzs a halál ellen, s nemcsak a lágerben."
A másik vallomást Kertész Imre fogalmazta meg 1992-es bécsi egyetemi elõadásában (A holokauszt mint kultúra). Kertész a holokauszt szentjeként emlegeti Améryt, s azt mondja: a pusztítás nemcsak a koncentrációs táborokban, de évtizedekkel késõbb is elérte megjelölt áldozatait. A lágerek felszabadítása, mondja Kertész, csupán elodázta az ítéletet, amelyet a halálra kiválasztottak azután maguk hajtottak végre magukon: öngyilkosságot követett el Paul Celan, Tadeusz Borowski, Jean Améry és Primo Levi is, aki vitairatban szállt szembe Améry eltökélt egzisztenciális radikalizmusával. Mindkét vallomásból sejtjük: Jean Améry - Auschwitz után és ellenére - a nagy erkölcsi lázadók közé tartozott, aki minden tagadásával, élet-tagadásával is egy bizonyos kultúra nyelvéhez közelített, hitt az ésszerû érvelés erejében, és igyekezett meggyõzni vitapartnereit arról, hogy az európai felfogás fontos kérdésekben helyesbíthetõ. Ilyen kérdés volt, ma is az, az öngyilkosság kérdése. Améry tisztában volt érvelésének csekély esélyeivel, hiszen látta: az a kultúra, amely Auschwitzot létrehozta, nem könnyen sajátítja majd el a méltányosság és a méltóság ésszerû szavait.
Améry könyve, maga írja: az öngyilkosság, a meghívott halál védelme, az emberiesség, méltóság és szabadság nevében. Egyetlen heves véd- és vádirat. Minden sorából érezni, hogy a szerzõ magáról és magáért beszél, saját ügyét magyarázza azoknak, akik az öngyilkosság tényeihez, motívumaihoz, botrányához bármiféle tudományosság nyelvén igyekeznek hozzáférni. Meghökkentõ, hogy egy olyan ember, aki megszabadul a Gestapo kínzókamráiból és Auschwitzból, késõbb egész életében gyûjti az érveket a szabadon választható halál védelmében. Jean Améry nem a pszichológia, pszichiátria vagy a szociológia módszerével közelít a tárgyhoz. Szándéka az, hogy az önkéntes halált ne kívülrõl, az élõk vagy túlélõk világából szemlélje, hanem azok belsõ világából, akik meg akarják semmisíteni magukat. Több ízben hangsúlyozza, hogy az õ élete is, hosszú élete, a halállal folytatott bensõséges viszonyban telt, és könyvében saját tapasztalatait fogalmazza meg, amennyiben arra a nyelv lehetõséget ad. Hanghordozása, fûtött modora olykor csakugyan azt a látszatot kelti, mintha a meghívott halál apológiáját írná. Azzal vádolja az öngyilkossággal foglalkozó tudományágakat, hogy vizsgálataik közben megfeledkeznek a halált önként választó emberrõl, s nem veszik eléggé figyelembe a condition suicidaire feloldhatatlan ellentmondásait. Azzal vádolja a keresztény európai társadalmakat, hogy ki akarták és ki akarják sajátítani az embert, meg akarják fosztani attól a jogától, hogy bûntudat nélkül nemet mondhasson erre az életre (erre az életre, erre a társadalomra). Azzal vádolja még a legnagyobb kutatókat is (Erwin Stengelt vagy Erwin Ringelt), hogy "csupán" betegségnek tartják az öngyilkossági hajlamot, amelyet kezelni lehet és kell, és gyakorlatukban nem hagynak teret olyan felfogásnak, amely a szabad halál tettét a szuverén személyiség elidegeníthetetlen jogának tekinti. Améry roppant hatásos retorikával ecseteli az önmegsemmisítést megelõzõ lelki fázist, nagy lendülettel hangsúlyozza, hogy az ember csakis önmagához tartozik, senki máshoz, s noha másoknak is sérelmet okoz halálával, mégsem veszítheti el azt a jogát, hogy kilépjen a szabadba. Améry érvelése mögött (a könyv 1976-ban látott napvilágot) még ma is érezzük azt a konzervatív politikai és társadalmi nézetrendszert, amely a szerzõ szavait ilyen sarkosra, élesre és aránytalanra torzította. Soha nem szabad elfelejteni: a hatvanas-hetvenes évek nyugat-európai keresztény társadalmai nem néztek szembe sem közel-, sem régmúltjukkal (amelynek része volt az öngyilkosságról vallott elítélõ nézetrendszer is.) A könyv számos "eretnek" részgondolatot vet fel (lényegi eretneksége, a meghívott halál apológiája mellett). Megrázó olvasni például, ahogy Améry arról ír, hogy s mint törli ki a halotti tor a halált, hogyan megy végbe évente kétszer a Berlini Mûvészeti Akadémián a friss halottak tiszteletére elrendelt néma gyász, ez a nagytakarítás, melyet az élõk tartanak, hogy eltávolítsák a halál szemetét. Az embert lépten-nyomon megkörnyékezi az a gondolat, hogy itt egy
halálra gyötrõdött
és halálra készülõdõ ember keresi tettéhez az - egzisztencialista - elméleti alapozást. Meghökkentõ a könyvben újraolvasni azt a feltételezést, hogy a keresztények Megváltója (ha elismerjük Jesua rabbit történelmi alaknak, ami korántsem abszurd dolog) kereszthalálával öngyilkosságot követett el, vagy mondjuk másként - Améry is kerüli ezt a kifejezést -: engedett halálhajlamának. Ezt a feltételezést, mondanom sem kell, évezredek óta hangoztatják a teológiai irodalomban (John Donne híres esszéje, a Biathanatosz csak egyik kései összefoglalása), de ebben az összefüggésben mégis friss jelentést kap: keresztény kultúránk alapítója maga is élt az önmegsemmisítés jogával, még ha egy nagyobb érdekre történõ hivatkozással is. Blaschtik Éva fordítása rugalmasan, gondosan követi a szerzõ gondolatfutamait.
Fontos elemekben nem érthetünk egyet a szerzõvel - például igenis úgy gondolom, hogy az öngyilkosság az esetek zömében egy kétségbeesett vagy beteg ember tette, és nem gondolom, hogy az élet biológiai és transzcendens értékét könnyelmûen szembeállíthatnánk az öngyilkosok "szabadságának" gondolatával. Nem az a kérdés, szabad-e megfosztanunk magunkat az élettõl, és hogy ezt megtilthatja-e bármilyen instancia. Hanem az a kérdés, hogy kiúttalannak tûnõ helyzetben vannak-e, lehetnek-e még érveink az élet mellett.
Erwin Ringel egyetlen megmentett páciense sem cserélné fel a nem-lét "szabadságát" a depreszsziót követõ, újraépítgetett, akármilyen rozoga élet-szabadsággal.
Báthori Csaba
Múlt és Jövõ Kiadó, 2004, 132 oldal, 1800 Ft
