Szent Ágostont a huszadik századi kritikus szellemû egyháztörténet-írás bontotta ki - elfogulatlan katolikus és független történészi oldalon egyaránt - a gyanús magasztalások ködébõl. A pártatlan mérlegelés mérsékelte az afrikai egyházpolitikus iránti lelkendezést, éles vonásokkal rajzolta fel az ellentmondásos, sõt ellenszenves személyiség eszmerendszerét, hangsúlyozta Ágoston gondolatainak máig ható kártékonyságát, és elemezte komor teológiájának világtörténelmi következményeit. Dióhéjban idézek néhány tenort a szkeptikusok karából. "Tudományosságban sokan felülmúlták" (Jülicher). "Ami a gondolati pontosságot illeti, Ágoston örökké kontár maradt" (J. Guitton). Mûveinek számtalan részlete alig több "mint a kései császári birodalom valamely átlagos provinciabeli lakosának" tetszõleges megnyilvánulása (P. Brown). A nagy osztrák történész, Friedrich Heer Ágostont - a jezsuita Pierre Charles és Hans Urs von Balthasar nyomán - a "remény gyilkosának" nevezte. Karlheinz Deschner pedig "kétszínûnek" és "íróasztal mögé bújó tettesnek" bélyegezte. A hippói püspök "nemcsak életében hatott borzalmasan, hanem fõként a politikai augustinizmus kezdeményezõjeként, késõbbi századok mindenfajta inkvizíciójának õseként, a kegyetlenség,
alattomosság, bigottság
s általában a rettegés szálláscsinálójaként, az állam és az egyház középkori összefonódásainak elméletírójaként" - írja Deschner. Majd így folytatja: "Ágoston példája ugyanis lehetõvé tette, hogy emberek millióit, még gyerekeket és aggastyánokat is, halálos betegeket és nyomorékokat kínzókamrákba, pincék sötétjére, máglyák tüzére vethessen a világi kéz - miközben õ maga álszent módon arra intette az államot, hogy kímélje az áldozatok életét! Az összes jövendõ >>eretneketAz Ágoston mûveit és személyiségét illetõ kritika számtalan szálból szövõdött. Bírálat érte a rokon keresztény áramlatokkal, az "eretnekségekkel" (donatizmus, pelagiánizmus, szemipelagiánizmus) szembeni kíméletlen hadjáratait, a "pogányok" és zsidók iránti gyûlöletét (még élete végén is A zsidók ellen pamfletezik), az állami erõszak alkalmazását igazoló elméleteit (az erõszak csupán "ellenõrzött katasztrófa"), a kínzást ártatlan színben feltüntetõ érveit ("Hasonlítsd össze kínjaidat a pokollal, és könnyûnek találsz majd mindent, bármi történjékÉ A kínzó és a megkínzott itt lent mulandó, de ott fent örökÉ"), nõellenességét (a keresztény férfi "szereti benne, hogy ember, és gyûlöli, hogy nõ"), szexuális aberrációit, az "igazságos háború" fogalmát kiépítõ, a jézusi tanítással homlokegyenest ellenkezõ indoklásait, egész eredendõbûn-tanát, predesztinációs elképzeléseit, sõt a vegetarianizmussal szembeni kirohanásait ("Amíg vágóhidak léteznek, addig nem szûnnek meg a csataterek sem" - mondta Tolsztoj).
Ágoston teológiája pesszimista, türelmetlen, egyeduralmi igényû, a Jó és a Rossz örök harcát hangoztató, a világi hatalomra számító, latin jogi szemlélettõl átitatott gondolatrendszer. Modora fanatikus-dagályos, és egyúttal józan-realisztikus; kíméletlen és szentimentális egyszerre. Jellemében egyesül a Római Birodalom peremterületeirõl származó nagyra törõ szenvedélye és a rómaiak vastag nacionalizmusa. Elfogulatlan történészek úgy látják: Ágoston afrikai alkatával szorosan összefügg, hogy megbabonázottan foglalkozik az akarat és a vétkesség kérdéskörével; hogy erõsen nyûgözik az ösztön és az etika, a szabadság és a kötelmek etikai ellentmondásai. A bûn és a kegyelem metafizikai problémái ebben a teológiában erkölcsi valósággá keményednek. Itt, ezen a talajon a kereszténység
a szexualitás elleni hadjárat
eszköztárává, a Rossz eredete iránti kérdés pedig életfontosságúvá érdesedik. A predesztináció szigorú tana Afrikában találja meg legsötétebb formáját, és teljesen megfelel a szkizotóm afrikai lelki alkat adottságainak.
Az afrikai egyház világtörténeti jelentõsége abban áll, hogy megerõsíti a nyugati egyház önállóságát, és azt bensõleg végérvényesen elszakítja a görögtõl. Itt alakul ki a latin egyházi nyelv; a görög kereszténység vallási fogalmai jogi alakzatokká tömörödnek, a misztikus agapéból erkölcsi caritas válik, és a hitrendben vallási alapon kialakul a disciplina. Ágoston tekintélye végül háttérbe szorítja a régi egyház összes nyugati püspökének, sõt nem egy pápának a tekintélyét. Különlegességét, természetesen, nem kereszténységének tisztasága, hanem szellemi hatókörének terjedelme indokolja. Keresztény vonása, hogy gondolatain mégiscsak mindenütt - ha itt-ott gyengén is - átdereng az isteni szeretetben való hit. Görög vonása, hogy az újplatonizmust elsajátította annyira, amennyire arra egy latin ember képes volt. Római vonása, hogy eszméin állandó nyomot hagy a kategorikus jogi szemlélet; hogy egyházfogalma, politikai történetfilozófiája jogi természetû; s hogy ellenfeleit - mindhalálig - a büntetõjog torzítóprizmáin át szemléli. Afrikai vonása: az eredeti bûn és a feltámadás dogmájára összpontosító materializmusa, hullámzó érzelmi élete, az elfojtott szexualitástól való erõs függelmei, brutális és szentimentális beszédmódjának állandó váltakozása, a vitairatokban lelt öröme, ingadozó öntudata, gyakorlati moralizmusa, kormányozhatatlan kedélyvilága. Manicheus vonása végül: minden eredeti keresztény felfogásnak ellentmondó dualizmusa.
Az európai kereszténység antihumanizmusa, tényszerû embertelensége, reakciós politikai gyakorlata Ágoston pesszimista antropológiájában, szélsõségesen kétosztatú manicheus teológiájában gyökerezik (független egyháztörténészek ezt a manicheizmust, továbbá az ezzel összefüggõ egyházi antiszemitizmust a kereszténység máig gyógyítatlan rákbetegségének nevezték). A predesztinációs tan Ágoston elõdeinél (Vergilius, Pál apostol) még csak azt jelenti: Isten eleve tudja, hogy az ember az üdvöt vagy a kárhozatot választja-e. Ágoston szemében viszont az emberiség "kárhozatos tömeg" (massa damnata), amely meg sem érdemli a megváltást. Hogy azonban megõrizze az égi harmóniát, Isten újra kiegészíti a bukott angyalok seregét, mégpedig úgy, hogy néhány embert eleve kiválaszt az üdvösségre. A többség örök pusztulásra van ítélve, néhányan bejuthatnak a mennybe. Az elsõ Isten igazságosságát mutatja, a második Isten jóságát. Mondanom sem kell, Ágostonnak szüksége lehetett némi furfangra, hogy elképzelését az Újszövetség világával összhangba hozza. És az is kétségtelen, hogy ez a kegyetlen gondolat élesen szemben áll a görög keresztények szemléleté-vel. 'k azt tartották: Isten az egész kozmoszt szereti, s meg akarja menteni. És fiát azért küldte a világba, hogy megváltsa, ne csak megítélje azt. Origenész harmonikus hite szerint minden eretnekség része az igazságnak, a szeretet a világ nagy alapelve. Valamikor az egész világegyetem önként Isten felé fordul majd, s akkor újra tökéletesedik a Teremtés. Isten minden egyes embert szeret. Jézus még a legszörnyûbb bûnösért, magáért az Ördögért is vállalta a kereszthalált, és Isten jóra nevelõ munkája nem szakad meg a végsõ cél elõtt. Origenész megrendülten vállalja ezt a hallatlan tanítást, amelyért legjobb tanítványait is megátkozták. Ádám óta minden ember Isten elleni lázadó. A bûn a lázadás: ezt bünteti az egyház az eretnekek elleni intézkedésekkel. És ehhez hívja segítségül az állam, a Római Birodalom erõszakszerveit.
Az ember - Ágoston szerint - amúgy is az eredeti bûnt hordja magában: Ádám engedetlensége óta mindenki már születése folytán örököse a Rossznak, és kép-telen megszabadulni terhétõl. Ezt a terhet pedig a nemiség szár-maztatja tovább. Nincs önsegély. Ágoston "kegyelmi elve": az önsegély tilalma. Látjuk: Ágostonban, a politikailag reakciós egyházfõben - mint azt már Harnack is megfigyelte - olyan narkotikus, jámborságra kötelezõ elvek formálódnak, amelyek ellenkeznek az Evangéliummal, a Jó Hírrel. Az ember az eredeti bûn, a testi vágyakozás, a "hús" rabszolgája. Ágoston maga egyre erõsebben hangoztatja: a kolostori élet az eszményi keresztény élet. Mivel azonban nem vonulhat mindenki kolostorba, fegyelmezõ eszközökre van szükség: a hippói püspök a bûnösöket egy nagy üdvkollektívában kívánja összefogni, amely megóv a testi és szellemi kicsapongástól. Ez az állam és az egyház fõ feladata: mindkettõ szolgáltasson biztonságot önmagunk ellen, szabadságunk ellen, amely - mivel Ádám utódai vagyunk - csak a szabadsággal való visszaélés lehet. (A keresztény ember nem szabad ember, mondta késõbb Bertrand Russell.) A legmélyebb szellemi bizonytalanságban élõ Ágoston megvallja: csak a nagy üdvközösségben hisz. Azt mondja: nem hinne sem az angyaloknak, sem az Evangéliumnak, ha hitét nem erõsítené meg az egyház tekintélye. Az egyháznak az üdvre kell kényszerítenie az embert. Ágoston, mint említettem, hosszú évszázadokra olyan fellebbvitellé vált, akire éppen akkor hivatkoztak az egyházi hatalom birtokosai, amikor az inkvizíció megindoklására, kínzóeszközök és máglyák bevetésére s általában a világi kéz segítségére volt szükségük. ' maga az észak-afrikai donatista eretnekek elleni harcban a lázadók elleni császári törvényekre hivatkozik. S noha 408-ban azt írja Donatus római prokonzulnak: "Kérünk benneteket, ne öljétek meg õket", kérése nyilván papír marad, jámbor óhaj, annak érdekében, hogy ne az egyházi vezetõknek kelljen vért ontaniuk. Késõbbi képek rögzítik majd: a magasban trónolnak az egyházi tekintélyek, a laikusok feje felett, akik az egyház "eszközei": eszközök pedig a rabszolgák voltak. Még a 19. és 20. században is "eszköznek" tekintik majd a laikusokat. A 13. és 14. század kanonistái pedig röghöz kötött rabszolgáknak (servi adscripticii) nézik a laikusokat - mindez igazi ágostoni teológia, pontosan ágostoni negyedik század. Fenn püspökök és teológusok, lábuknál pedig máglyák, lángoló eretnekekkel és zsidókkal.
Serge Lancel könyve ennek a kalandos, mániáktól fûtött, hataloméhes, megcsontosodott életnek minden kis szögletét igyekszik megvilágítani, kerekded elbeszéléssel kitölteni, igazi szent vitává gömbölyíteni. Jegyzetapparátusa alapján azt hihetnénk: aki ennyire részletesen ismeri hõsének életét és gondolkodói alkatát, csak bátorságot merít majd a mérlegelõ hangütéshez,
netán hasznosítja
a tudományos kutatásban felhalmozott kritikai elemeket. Sajnos nem ez történik. Lancel mûve minden ízében apologetikus könyv. "Szeretettel" ábrázolja Ágostont, s ez itt azt jelenti: lecsiszolja az érdes felületeket, hessegeti a gyanút, a részletek fárasztó sokaságával csigázza lényegeset váró érdeklõdésünket. Nem látjuk a fától az erdõt: miközben egyre csudáljuk az eszményített szent szépen felszivárványló alakját, nem szabadulhatunk attól az érzéstõl, hogy itt figyelemelterelés történik, nemes szándékú szerecsenmosdatás. Ágoston nagyszabású ellenfeleirõl lassan-lassan mindig kiderül, hogy õk a mese bubuc-figurái, míg a szent minden lélegzetvételével szippant egy picit az örök üdvösségek égi mannájából. Pelagius például, ez a rendkívüli teológus és tiszta ember ugyanúgy komisz kisördöggé csökik ebben a mintaéletrajzban, mint Ágoston többi ellenlábasa. A donatizmusról, annak lényegérõl alig hallunk valamit, pedig a negyedik században volt egy hosszú pillanat, amelyben a nyugati kereszténység donatistává vagy ariánussá válhatott volna. Ágoston vitapartnereinek eszméirõl csak amúgy szõrmentén esik szó, akkor is fanyar-fanyalgó, igazságosztó hangon - s ez persze összefügghet azzal is, hogy a katolikus egyház ellenfeleinek iratait a hitbuzgó püspökök rendre megsemmisítették (így történt ez már igen korán Kelzosz vagy Porphüriosz mûveivel). Lancel könyve sem teológiai elemzéssel, sem lélektani meglátásokkal, sem egyháztörténeti belátásokkal nem szolgál, sõt a részletek kegyetlen sulykolásával egyenesen vakká tesz az átfogó összefüggések megpillantására. Minél tovább olvassuk, annál kevesebbet tudunk meg belõle. Pepecselése nem elemzés, hanem puszta felhalmozás. Ismerjük a kisszínes fogalmát. Serge Lancel könyve amolyan nagyszínes. Jósága unalmas, dagályos, az igazsággal magázó viszonyban van. A jóságban - mondja Jules Renard - van valami megemészthetetlen. A gyümölcs jó ízû, de a magja keserû.
Kamocsay Ildikó fordítása friss, fordulatos, de nem feddhetetlen. Némelyik mondat szomjazott volna még egy utolsó simításra. És vajon mit szólna Ágoston ehhez a kifejezéshez: "áteredõ bûn"?
Báthori Csaba
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 944 oldal, 4500 Ft
