Nemes Nagy Ágnes: Az élõk mértana I-II. Nemes Nagy Ágnes esszé-mûvészete az európai és a magyar esszé egyik csúcspontja. Költõ ír mestersége mechanikájáról: nem, ilyet ritkán találunk. Talán a szemérem, talán a titoktartás, talán a fogyatékos tudatosság vagy éppen a profetikus tudat - valami gátolhatja a költõket, hogy kinyissák mûhelyük aj-taját. És beszéljenek. Töményen, tárgyilagosan, általános érvénnyel. Persze akadnak ellenpéldák: hadd említsem, csak az elmúlt két évszázadból, Baudelaire szeszélyes mûelemzéseit, Valéry alkotáslélektani mélyfúrásait, Mallarmé bámulatos költészetelméleti levelezését, Gottfried Benn nagyesszéjét, A líra problémáit, Eliot higgadt tanulmányait vagy a magyar hagyományból Füst Milán naplóját. Persze ezek zömmel magas röppályájú, elefántlélegzetû írások, s csupán alkalmasint térnek ki a tartalom és a kézmûvességi gyakorlat szövevényes összefüggéseire.
Nemes Nagy Ágnes technikája más: õ páratlanul éber, összetett figyelemmel hajol a mûvek fölé, nem pusztán kihántja hatóterükbõl a mûalkotásokat, hanem átröntgenezi a versek létrejöttének homályos folyamatait is. Sokat tanult atyamesterétõl, Babitstól: az egyetemes szempont kitûzését, a mûvészetszemlélet erkölcsi elemeinek hangsúlyait, az óvatosan, de annál hûségesebben válogató ízlést, a lírai ihletet középpontba állító gesztust. De mindez csak kiindulópont, csak a háttérbõl gazdagítja Nemes Nagy egyedi gondolati alakzatait.
Többnyire induktív úton-módon, kis elemekre összpontosítva, szemrõl szemre haladva jut elõre az értelmezés zsinórján. Szemléletének egyik fontos jegye: a mûvészet (fõleg a költészet) törvényeit a kézmûvességi adottságok felõl igyekszik megvilágítani. ' egyik utolsó (vagy egyik túl korai elsõ) híve volt annak a meggyõzõdésnek, hogy a mûalkotás lényegében csinálás, vagy legalábbis számos olyan eleme van, amely racionálisan megközelíthetõ, és hatása aprólékos mérlegeléssel leírható. Miközben azonban vizsgálja az ihlet mérhetõ tulajdonságait, mindig tesz egy lépést, egy apró túllépést a mûalkotás (és a csinálás) lélektani, szakrális vagy filozófiai forrásvidéke felé. Egyes versekrõl, egyes költõkrõl, egyes versformákról roppant mértékû és mélységû tudást vonultat fel, de nem szívesen bocsátkozik merész eszmetörténeti mély vizekre. Babits-könyve, A hegyi költõ, úgy tûnik, a poeta faber-szemlélet utolérhetetlen remekmûve. Nem felejtheti a kézzelfoghatót az elvont részállítások között sem, s meglátásait ritkán szorítja kötelezõ érvényû szentenciákba. Érezteti, hogy a szabályismertetés határain túl még roppant kérdések várnak az elemzõre, de oda õ - valamely esztétikai puritanizmus erkölcsi óvása folytán - csak tél-túl vet pillantást. Verstani tudása, a vershatás fortélyos emeltyûinek ismerete, tartózkodóan ítélkezõ lelkiismerete a részletek boncolása közben is annyi örömet nyújt, hogy az embernek többnyire ez a kettõs érzése támad: Nemes Nagy Ágnesnak mindig igaza van, és - részletekre összpontosító technikája ellenére - mindig elmondja az egészet, amit a kérdésrõl tudni lehet. Pedig nem mondja el. Nagy költõket elemez a mély azonosulás nyelvén, nem kritikai igyekezettel. Rilke - fõleg a fiatal és "középsõ" Rilke - világát például nagyszerûen fejtegeti, de a kései Rilke nagy, elvont eszméirõl nem világosít fel. A Rilke-almafa, ez a kis gyöngyszem a költõ szavainak "szótárát" kínálja - és úgy érezzük: Rilke törzsszavai nagy bokrokban hiányzanak (Wandlung, Überschreitung, Wiederspruch, Leistung, rein, arglos stb.). A gyakran felbukkanó "majdnem"-et (fast) említi ugyan, de minden bírálat árnyéka nélkül (pedig, bizony, ez a pici szócska igen-igen porladékonynak tûnik a márványos Rilke-szövegekben). Nagy magyar költõink is várnak a szeretet bírálatára: pontosabban látnánk európai teljesítményeiket, ha merészebben, élesebben, távlatból azonosulnánk szövegeikkel.
Miért az esszé?
Kérdezhetnénk, miért az esszé mûfajában találta meg ez az alkat, ötven fölött, mûvészetének belsõ formáját? Mert kétségtelen, hogy Nemes Nagy Ágnes a hetvenes évek elsõ felében rátalál erre a formára: az esszében mintegy kirajzanak tudásának rakétái. Ennek a váratlan nyújtózkodásnak több oka lehet. Gondolom, az ötvenes évek - Halasi Zoltán szavával - puritán esztétikai ellenállása fokozta a befelé fordulás tendenciáit, a kor irányított irodalmi ízlésszerkezete és a személyes erkölcsi szigor ellentéte pedig a költõi mûvek mérhetõ tulajdonságaira összpontosította az alkotói energiákat. Nemes Nagy esszéit - ezeket a magas költészetelméleti duzzasztógátakat - mindig a versek tõszomszédságában képzelem el: noha elsõ pillantásra a mesterség egyik-másik részletkérdését taglalják, érdemben olykor felérnek egy-egy költemény lüktetõ katarzisával. A szöveget egy roppant fegyelmezett, "illegális érzések"-re emlékezõ tudat formálja, amely a költészet anyagában - mintegy mûfaji mellékösvényen - közvetve ragadja meg centrális közlendõit. A nyilvánosságtól megfosztott (és versírástól elkedvetlenített) író ebben a mûfajban szemlátomást mámorosan vág magánutat: ezen az úton, tudja, önmegtagadás és versengés nélkül gyakorolhatja szabadságát. Az ötvenes években "répáskodtunk" - mondja az egyik interjúban (a répa legértékesebb része a föld alatt van). Az esszék módszerét, ha van ilyen, így jellemezném: egy aprónak tûnõ kérdés szûk kémlelõnyílásán pillant rá elõször egy-egy részleges szakmai problémára (legyen a téma például: a Keveháza ritmikája); de mihelyt meglovagoltatta ujjait a billentyûzeten, belemarkol egy olyan halmazba, amely a költészet ritkán vizsgált alapkérdéseivel tart rokonságot (hangsúlyos vagy nyugat-európai formában írta-e mûvét Arany); miután a részletkérdésrõl - szellemes, szemléltetõ példák villanásaival - felvázolta a probléma forrásvidékét, az eszmefuttatást megfejeli egy eredeti, termékeny tétellel, s ezzel ismét visszatereli az esszét az izgalmas ismeretlen területére (a Keveháza Nemes Nagy szerint nem csupán kétféle módon ritmizálható, hanem legalább három ritmikai minta gyûrõdése: egy tudatos magyar jambusrétegé; egy többé-kevésbé tudatos, angolos, közepmetszetes jambusrétegé; s végül egy nem tudatos, hangsúlyos-magyar rétegé).
Az értelmezés mindig - hogy Csokonai egyik versét idézzem - nehéz, kétes és szép. Nemes Nagy nem könnyed és nem könnyû - de pásztázása közben úgy világít, mint egy fényágyú. Kétes, igen: értve ezen azt, hogy megoldásai csak javaslatok, soha nem félemlít meg az igazság birtoklásának fölényes tudatával. Mint tudjuk, egyik kedvenc szava a "tanulás" (a Fák versben: "Tanulni kell."). De tanuláson õ nem a korlátlan ismeretgyarapítást érti, hanem a vertikális elmélyedést, az önkorlátozással elért összpontosítást, a figyelem pontosítását. Esszéinek kollázsszerû szerkezete is sugallja a tudatosan szûkített módszer erényeit: õ mindig csak egy tóhoz indul (és néha tengerhez érkezik). Azonkívül közvetít valami ritka dolgot: a tanulás becsületét. Természetesen ez idõbeli faktor. S amikor a költõ a divatos besorolásokat, megcsontosodott szemléleti szokásokat, az újdonság viszonylagos elemeit, a hagyomány újdonságait vagy akár a szabadvers jegyeit vizsgálja, mindig az a célja, hogy valamely elsietett, henye vélekedés mögé felrajzolja a régi költészet betemetett igazságait. Manapság, amikor a nyilvános irodalmi kánonképzés elsõsorban a mûvek átmeneti presztízsértékével érvel, nem árt megszívelni Nemes Nagy Ágnes figyelmeztetõ javaslatait. Tudja, persze hogy tudja õ is: a 20. században huszadik századi módon kell írni. De ez nem jelenti azt, hogy gondolkodásában ellentétbe kerülne, mondjuk, a régi irodalom az újjal; ellentétek, lényeges vagy látszólagos átváltozások vannak, de a nagy hagyomány és a modernség természetesen fonódik össze a mûvészetben. A cusanusi coincidentia oppositorumból õ az utóbbit hangsúlyozza: "Lehet hangsúlyozni az oppositorumot, az egymással szemben álló dolgokat, de lehet hangsúlyozni a coincidentiát is. Az egybeesést. Mi ezeket az ellentéteket magunkban összefogjuk. Azonosak vagyunk az ellentéteinkkel. És ez nemcsak drámát jelent, hanem gazdagságot is."
Erkölcsi hitelesség
Egész gondolkodását mélyen átitató kérdés továbbá - minden "formai" érdeklõdés alatt, mögött, elõtt és felett - az erkölcsi hitelesség problémája. Jaj, jaj, nem arról van itt szó, hogy valamely vaskalapos erkölcsi kiskáté pontjait kérné számon bárki is bármiféle mûvészeten. Vannak pillanatok, amikor egy-egy hiteles élet nélkül erjedõ tehetség hirtelen remekmûvekre lobban. De ez, világirodalmi távlatban is, roppant ritka kivétel, és nem csorbítja Nemes Nagy meggyõzõdését: hiteles élet nélkül hiteles mûvészet nem lehetséges. Nem, nem a magánélet csip-csup esetlegességeirõl van itt szó, hanem egyfajta azonosságról élet és mû között, a meggyõzõdések bizonyos áttekinthetõ fordulatairól, a csalás hiányáról, egyfajta - Rilke szavával - Gesinnungról (homogén érzelmi és intellektuális talapzatról), nem is az elvek síkján, hanem "emocionális síkon, egy bizonyos ethosznak a síkján". Mondhatnám úgy is: a nagy mûvész törekszik arra, hogy halhatatlansága ne gúnyolhassa ki halandóságát. Nemes Nagy Ágnesnak egyik legfontosabb hitvallása ez, s majdnem úgy tûnik: ennek a meggyõzõdésnek az imperativusa fontosabb, mint a bizonyíthatósága.
Ebbõl közvetve következik, hogy Nemes Nagy bírálja korunknak azt a hajlamát, mely kész elfogadni az értékek helyére nyomuló álértékek uralmát, sõt egyeduralmi igényeit. A magas irodalom autonóm felségterületeit harciasan védelmezõ mûvész ma ritka madár. Tehetséges írók is könnyelmûen táplálják a látszatot, amely erõszakosan ismételgeti, hogy az irodalomban minden tartalmi vagy formai korlát összedõlt, s a siker formájában megjelenõ üdvhöz elegendõ kimesterkedni valamely új nyelvgyötrõ dialektust vagy manierisztikus modort. Ez a felfogás távol áll Nemes Nagy etikájától. Az esszék azt sugallják: az írónak szuverén módon, alkatát nem elárulva, tehetsége bensõ ritmusának arányai szerint, csalás nélkül kell elhelyezkednie a mûben.
"bor
Mûveltsége a magyar és a francia költõi kultúrában gyökerezik, s ezt egészíti ki az a német költészeti ismeret, amelynek Rilke áll a középpontjában. Esszéstílusában lappang bizonyos dölyfös szerénység, karcos humor, hetyke irónia és iránytûszerû bizonyosságtudat. De fõleg, mindenekelõtt: érettség, sûrûség, az óborok mindentudása. A szöveget ugyan lazítgatja itt-ott egy-egy felcsillanó anekdota vagy rövidke magaspihenõ, de a törzsanyag: kivésett, keményen ágyazott meder, amelyben a gondolat szinte zuhan a végkifejletig. Ezt a napszítta érettséget az a körülmény is motiválhatja, hogy - említettem - Nemes Nagy Ágnes pályája késõ derekán találta meg az esszé mûfajában azt a mûvészeti-etikai terepet, amely megóvta az elhallgatástól, és biztosított számára bizonyos mellékágon kibomló teljesedést. Biztosított? Nem eleve biztosított. Úgy képzelem, az elsõ nagyszerû esszék, a 64 hattyú darabjai mögött roppant erõfeszítés, mûvészi középpontkeresés és az elemi igazságok mohó igénye rejlik. Ennek a gyakorlatnak eredményeit élvezzük most. A hetvenes évek nagy esszéit (A vers mértana, A költõi kép stb.) követte a lenyûgözõ Babits-könyv, a verselemzések fényûzõ gazdagsága, majd két újabb esszékötet. És közben interjúk, naplók, vitatkozó megnyilatkozások.
H
Az Osiris Kiadó két vaskos kötete Nemes Nagy Ágnes öt esszékönyvének termését gyûjti egybe, és kiegészíti azt jó ötszáz oldalnyi, eddig kötetben nem publikált anyaggal. A költõ életében megjelent kötetek rendjét a szerkesztõ, Honti Mária csak ritkán bolygatja meg, úgy hiszem, ésszerû okokból. A kiadás címe nekem szokatlan, felesleges töprengésre kényszerít: Nemes Nagy Ágnestõl származik ugyan, de nem ebben a kötésben. Filológiai hibát csak elvétve találunk; például pontatlan az a lábjegyzet, amely az egyik - Domokos Mátyással folytatott - beszélgetés kapcsán azt állítja: a szöveg A vers mértanára vonatkozik. Nem arra vonatkozik, hanem A költõi képrõl írott esszére. De ez aprócska pötty, pici makula.
A második kötetben közölt, eddig önálló egységben meg nem jelent interjúk: külön csemege. Ezek némely ponton felveszik a versenyt az esszékkel: Nemes Nagy itt is szemlátomást kínosan kerüli azt a látszatot, hogy nyilvánosságra hozott mûvébe a véletlen salakja belekeveredjen. Ezek közül kiemelkednek a Kabdebó Lóránttal és a Lator Lászlóval folytatott eszmecserék. Domokos Mátyás imént említett interjúja szerintem a hetvenes évek egyik dialogikus csúcsteljesítménye. A komoly összpontosítást tükrözõ beszélgetéseket kiegészítik az apróbbak, alkalmiak: a költõ itt kissé lazít zárkózottságán, s néha - metszõ okossággal - olyan témákat is érint, amelyekrõl amúgy nem szívesen beszél (a háború alatti ellenállás, vallási kérdések, saját pedagógiai tapasztalatai, a régi Újhold értékes, de elfeledett szerzõi stb.). Élõszóban még jobban kidomborodik Nemes Nagy két olyan tulajdonsága, amelyet az eszszék dialektusa csupán közvetve éreztet: a méltányosság és a gondolatok alapjában derengõ, a beszéd hitelét megalapozó, rendíthetetlen erkölcsi mértékrend.
Báthori Csaba
Osiris Kiadó, 2004, 716+588 oldal, 6500 Ft
