Könyv: A gyõztes vesztes (Székely János: A nyugati hadtest)

  • Báthori Csaba
  • 2004. szeptember 16.

Zene

Székely János (1929-1992), ezt ma már sejtjük, a huszadik század harmadik harmadának legnagyobb erdélyi magyar írója volt. Költészete: elfejtett kozmosz. Drámái: fortélyos, párbeszédes filippikák a hatalom természetérõl. Prózai mûvei: mind hullámhasító, lobogó lelkiismeret-vizsgálat az ember tetteirõl, éppen abban a pillanatban, amelyben cselekedetté válnak. Nehéz élete volt.

Székely János (1929-1992), ezt ma már sejtjük, a huszadik század harmadik harmadának legnagyobb erdélyi magyar írója volt. Költészete: elfejtett kozmosz. Drámái: fortélyos, párbeszédes filippikák a hatalom természetéről. Prózai művei: mind hullámhasító, lobogó lelkiismeret-vizsgálat az ember tetteiről, éppen abban a pillanatban, amelyben cselekedetté válnak. Nehéz élete volt. Hadapródiskola a háború alatt, utána savas, fullasztó ötvenes-hatvanas évek. Apját bebörtönzik, Székely János pedig - hogy elérje szabadulását - rövid időre alkut köt az önkényuralommal. (Ez a pár év később védetté tette a hatalom minden csábításával szemben.) A marosvásárhelyi Igaz Szó, '89 után a Látó versrovatának rendkívül gondos, nagy műveltségű, de nem túl bátor szerkesztője volt. Erkölcsi bátorságát műveire ruházta: nagyszabású, kétségbeesett, eltökélt alkotásokra. Hetvenes-nyolcvanas évek: drámaírói tehetségének páratlan kiteljesedése, magyarországi sikerek, utazások, visszautasított kitüntetések. "Nem érünk meg soha", mondja fanyarul a nagy francia kritikus, Sainte-Beuve, "csupán helyenként megkeményedünk, helyenként megromlunk". Székely János meglágyult, mondják, akik utolsó éveiben ismerték.

Megromlott volna?

Nem, ahhoz ő túl tiszta volt, érinthetetlen. Bonyolult család vette körül, gyerekek, könyvek - s talán ez is megakadályozta, hogy háza a végén csak mániákkal és elmúlt vétkek kísérteteivel teljék meg.

A nyugati hadtest, Székely János prózai főműve, 1979-ben látott napvilágot Bukarestben. Témája: a vesztes német hadsereg hátában visszavonuló magyar lovas kadétok világa. És lengyel világ, északnémet világ. Az író jó harminc esztendő távolából emlékszik vissza arra a kamaszkorú hadapródtársaságra, amely 1944 őszétől hosszú menetben menekül a közelgő orosz front elől, hányódva országon-világon, ungon és berken, el egészen a nyugati szárazföld határáig. Emlékezés, ábrázolás, magyarázat, ítélkezés, mérlegelés: novellafüzér, sorsfirtató esszé, regényféle. Vajon mi szüremlik át a történelem fala mögül a tanulságokról - kérdezhette az író. Vajon van-e a határhelyzetben cselekvő ember tetteire erkölcsi mérték? Mi a lelkiismeret üzenete, amikor a múltban elkövetett vétket mérlegel? Lehetett volna-e másképp, mint bűnösen cselekedni? Mi a következménye annak, ha latra vetjük, ami évtizedekkel előbb történt?

Székely Jánost minden művében erkölcsi tényállások érdekelték. Egy 1973-as - Szilágyi Júliához címzett - levelében azt mondja: "Világéletemben az volt a becsvágyam, hogy írásaim gondolati tartalmával hassak." A nyugati hadtest is ezzel hat, gondolati tartalmával. Székely ugyan nagyszerűen tud ábrázolni is, de ecsetje gondolkodik, szíve túl okos, belátásai pedig nem mindig győznek meg első olvasásra. Inkább a lendületből él, semmint a részletek gazdag tartalékaiból, inkább lódul, mint lépeget, inkább érvel, mint lenyűgöz. Gyönyörűen festi például, rögtön a könyv elején, a Pálinkás nevű lovat. Megrendítően ír le egy sárban araszoló, bukdácsoló "kísértetmenetet". Mesteri a hadapródok időfecsérlésének (kártyacsatáinak, bakancsának, kenyérharcának) árnyalatos leírása. Bámulatos, mire képes a dilemma-helyzetek elemzésében, a benső szabadság megőrzésének lajstromozásában, a háború végi, kizsigerelt külföldi tájak ábrázolásában. Székely itt olyan elevenen, érzékenyen ír, mint egy történelmi belgyógyász. Figyelme olyan éber, mint az állatoké földindulás vagy napfogyatkozás előtt. Viszont, viszont: néha úgy érezzük, hogy az ábrázolás részleteibe is beszüremlik valamely befecskendezett moralizáló szérum, s ez kissé bágyasztja az irodalom élvezetét. Háttérbe szorítja a művészi élményt, megsejteti a vaskalaposság árnyékát. Ha csak a nagyszabású, világirodalmi érvényű "ló-könyvekre" gondolok (mondjuk Babel Lovashadseregére), már megrezzen a szívem. Székelynél is mély empátia, szabatosság, bravúros csattanó, erkölcsi szempont, részvét és írói tudás - csak éppen hiányzik a közvetett megemelés, a hallgatással történő fokozás, az egyetemes vonatkozás. A hadapródélet, a külső szabályok uralma, a belső ítélet ellensúlya, a pusztulás abszurditása, az elkerülhetetlen vétkezés, a sors (vagy a szerencse) szeszélyes mellékhullámai - Székely János bármiről beszél, mindig

roppant találékonyan,

zuhatagszerűen ír. De a szöveg mögött sokszor felmered egy intő ujj, közvetlenül megjelenik egy-egy értelmes (kissé tanáros) maxima, az esztétikumhoz csatolt erkölcsi lábjegyzet. Persze mindezt az örökkévalóság jegyében mondom, az utókor szemszögéből. Olykor az az ember érzése, hogy az erkölcsi indulatok gerjesztette anyagon minden írói csiszolgatás csak hímzés. Székely az irodalom formáit nem boldogítóan teremti, csupán használja. Némely ponton viszont az elbeszélő sértetlensége ötlik szembe, mondom, szerkezetileg, a művészi igazság és gazdaságosság szempontjából. Mennyivel erősebb hatást keltene, ha az író például valamely kihágást, szabályszegést, megtévedést egyes szám első személyben mondana el. Ha magukat a dolgokat hagyná beszélni, közvetíteni, tudatunk köré kristályosodni. Vagy a lelkesedést visszafogná, különösen ott, ahol az elbeszélőt érinti. Csak egy példát mondok. A könyv vége táján arról esik szó, hogy a főhős még a háború mostoha körülményei között is kultúrához jut: Bach-műveket hallgat egy kisvárosi német templomban, és Tolsztoj Háború és békéjét olvassa. De a történet végén ez következik: "Nem voltam én soha szerencsés, ellenben fogékony voltam mindenre, ami súlyos és fontos. Holtomig szeretem magam ezért." Igen, lehet ezt így is írni. Csak valahogy valami kellemetlen mellékízt érez az olvasó, valami olyan megelőlegezett bizalmat, önmegnyugtatást-mit, ami megzavarja az élményt, az együttérzést, a mű legmélyebb érintését. Az idézett mondatok ugyanis éppen a könyv utolsó mondatai.

Azaz: Székely János 1973-ban a prózai szövegrészhez illesztett egy gyönyörű verset, A veszteseket. Ez a költemény nemcsak a magyar sorsmitológia egyik leggyönyörűbb darabja, hanem egyetemes ívű, megrázó vallomás. Hadd idézzem ismét Sainte-Beuve-öt: "minden alkotás részben művészi munka, részben vallomás". Székely János poémája a vesztesi minőség apoteózisa: "A győztes igaza meghal. / A vesztesnek igaza lesz. / Mióta világ a világ, / Az nyer igazán, aki vesztÉ igazuktól / Nem tudnak megszabadulni, / Azt örökül / Hagyják fiaikraÉ Annyira semmijük sincs, hogy / Minden övék lett."

Utolsó érzésünk mégis: nagyszerű könyv.

Báthori Csaba

Mentor kiadó, Marosvásárhely, 159 oldal, ár nélkül

Figyelmébe ajánljuk

Gulyás Gergely: A KDNP nem fog egy EP-frakcióban ülni a Tisza Párttal

  • narancs.hu

Erről a miniszter a kormányinfón beszélt, ahol a kommunista rémuralomhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlította az Európai Unió Bírósága ítéletét, melynek értelmében 200 millió euróra büntették hazánkat, mivel nem tartota be a bíróság egy korábbi, menekültügyben hozott ítéletét.