Rendszerint mindenféle recenziók és kritikák, olykor történelmi és kultúrtörténeti írások, elvétve interjúk szerzője.
A gyöngyösbokrétás jelmez- és divattervező, Zsindelyné Tüdős Klára nevében ő volt a Zsindely: a Horthy-korszak politikatörténetének kutatóit leszámítva, az olvasók számára leginkább talán így lehetne beazonosítani Zsindely Ferenc személyét.
Három, a fátum kényszerpályáján végighaladó operai nőalakot jelenít meg második szólóalbumán a fiatal amerikai szoprán, Nadine Sierra.
Alighanem akkor is operai világsztárrá tette volna az amerikai kontratenort Philip Glass Akhnatenjének címszerepe, ha a Met szenzációs 2019-es produkciója csak egyszeri mozis világközvetítés révén jut a közönség elé.
Koránt sincs minden jelentős történelmi személyiségben érdemi drámai potenciál: olyan keserű igazság ez, amelyet színműírók, rendezők, színészek és nézők egyaránt fájdalmasan megtapasztalhattak már a közel- és a régmúltban csakúgy, mint mostanában. S ezt persze nem csupán Pozsgai Zsoltok és Pekár Gyulák gyarló (kurzus)műveivel igazolhatnánk, elvégre azoknak vajmi csekély lenne a bizonyító erejük, hanem valódi drámaírók sikertelen kísérleteivel is
Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utazva és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.
„A kritikusok… a kritikusok? Rendes, igen rendes emberek, szeretném azt hinni. Mindenesetre boldogok lehetnek. Talán még irigylem is őket.” Néhány nappal egyetlen operájának 1902-es ősbemutatója után egy interjúban így ironizált Claude Debussy, alkalmasint okkal és méltán lenézve értetlen kritikusait.
Már nem tenorsztár, de még mindig húzónév, s ami mindezeknél sokkal fontosabb: változatlanul szuggesztív zenés színpadi előadó.
Pár héttel az Operaház várt és remélt újranyitása előtt tán nem indokolatlan azon a kérdésen merengeni, hogy vajon melyek egy nemzeti operakultúra létfontosságú alapelemei.
Kovács Adrián megírta a maga Don Giovanniját – Pierre Choderlos de Laclos levélregénye nyomán.
Majd’ két évvel az eredetileg tervezett dátumot követően, végre sor került Kristīne Opolais budapesti debütálására, vagyis paradoxonnal egybekötött áriaestjére.
Ha úgy vesszük, Benjamin Britten 1960-as Shakespeare-darabjával szerencséje van a magyar operaéletnek – és viszont. Már 1963-ban sor került a hazai bemutatójára, aztán a debreceni premiert jegyző Vámos László 1972-ben az Erkel Színházban is színpadra állította a művet.
