Opera

Ládafia

Erkel Ferenc: Hunyadi László

Kritika

Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utaz­va és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.

E sorok írójának mindenesetre életbevágóan fontosak ezek a művek, így számára a Hunyadi László (és persze a Bánk bán) minden bemutatója érdekkel bír, kínáljon bár autentikus vagy kegyeletes brutalitással átdolgozott műformát, sikerült vagy épp csapnivaló előadásban. Hiszen minden ilyen alkalom fölkínálja a lehetőséget, hogy magunkban megküzdhessünk a nemzeti opera képletével és az Erkel-enigmával, s hogy felmérhessük azt, vajon rendező, karmester, énekesi gárda és közönség képes-e még felelni a 19. századi magyar romantika hívására.

Az Operaház újranyitását elhozó hétvégén minderre ismét mód nyílt: tíz évvel az előző, Szűcs Gábor-féle, döntően a posztumusz műalakot színre állító Hunyadi-produkció után most Ókovács Szilveszter rendezésében és a kritikai kiadáson alapuló eredeti zenei anyagot megszólaltatva jutott elénk a történeti távlatban legnépszerűbb magyar opera. A főigazgatói debütálás hír- és bulvárértéke nyilván nagyobb, ám e helyt mégis kezdjük a zenei megvalósítással, elvégre ezen a premieren többet hallottunk Erkel évtizedhosszat gyarapított anyagú, de mégiscsak eredeti Hunyadijából, mint eddig bármely más színházi előadáson. És ez nagy dolog, amelynek gyönyörűséget éppúgy köszönhetett a közönség, mint tanulságot. Mert amíg kiderülhetett, hogy Mátyás nadrágszólama számottevően gazdagabb, Gara nádor áriája pedig tökösebb, mint ahogy azt az 1935-ös átdolgozás révén megismertük, azért megannyi olyan pontot is azonosíthattunk, ahol érthetően és méltányolhatóan elkélt Radnai Miklósék utólagos beavatkozása. Egressy Béni meghatóan gyarló szövegéből is sokkal többet hallhatunk most, s egyáltalán, a darab autentikus dramaturgiája is jócskán különbözik a közkeletű Hunyadi-emlékektől. Csupán egyetlen, de annál lényegibb metakülönbséget említve: Erkel és Egressy még nem tekintette a címszerepet a magyar jóhiszeműség és áldozati önkép eszményi megtestesülésének, mint utóbb Radnai, Oláh és Nádasdy.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Igor és Szása kiszabadult és gyilkolt

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.