Opera

Ládafia

Erkel Ferenc: Hunyadi László

Kritika

Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utaz­va és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.

E sorok írójának mindenesetre életbevágóan fontosak ezek a művek, így számára a Hunyadi László (és persze a Bánk bán) minden bemutatója érdekkel bír, kínáljon bár autentikus vagy kegyeletes brutalitással átdolgozott műformát, sikerült vagy épp csapnivaló előadásban. Hiszen minden ilyen alkalom fölkínálja a lehetőséget, hogy magunkban megküzdhessünk a nemzeti opera képletével és az Erkel-enigmával, s hogy felmérhessük azt, vajon rendező, karmester, énekesi gárda és közönség képes-e még felelni a 19. századi magyar romantika hívására.

Az Operaház újranyitását elhozó hétvégén minderre ismét mód nyílt: tíz évvel az előző, Szűcs Gábor-féle, döntően a posztumusz műalakot színre állító Hunyadi-produkció után most Ókovács Szilveszter rendezésében és a kritikai kiadáson alapuló eredeti zenei anyagot megszólaltatva jutott elénk a történeti távlatban legnépszerűbb magyar opera. A főigazgatói debütálás hír- és bulvárértéke nyilván nagyobb, ám e helyt mégis kezdjük a zenei megvalósítással, elvégre ezen a premieren többet hallottunk Erkel évtizedhosszat gyarapított anyagú, de mégiscsak eredeti Hunyadijából, mint eddig bármely más színházi előadáson. És ez nagy dolog, amelynek gyönyörűséget éppúgy köszönhetett a közönség, mint tanulságot. Mert amíg kiderülhetett, hogy Mátyás nadrágszólama számottevően gazdagabb, Gara nádor áriája pedig tökösebb, mint ahogy azt az 1935-ös átdolgozás révén megismertük, azért megannyi olyan pontot is azonosíthattunk, ahol érthetően és méltányolhatóan elkélt Radnai Miklósék utólagos beavatkozása. Egressy Béni meghatóan gyarló szövegéből is sokkal többet hallhatunk most, s egyáltalán, a darab autentikus dramaturgiája is jócskán különbözik a közkeletű Hunyadi-emlékektől. Csupán egyetlen, de annál lényegibb metakülönbséget említve: Erkel és Egressy még nem tekintette a címszerepet a magyar jóhiszeműség és áldozati önkép eszményi megtestesülésének, mint utóbb Radnai, Oláh és Nádasdy.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Ilyen az, amikor Zelenszkij mutogat Orbánra

Az ukrán elnök nem a magyaroknak üzent, amikor Orbánt fenyegette, hanem a saját szavazóinak, akik választ kérnek arra, miért nem harcolta még ki a pénzügyi mentőcsomagot az Európai Uniótól. De a magyar miniszterelnököt amúgy is Putyin ügynökének tartják az ukránok – így nem bánják, ha csúnyán beszélnek róla.

Tiborcz Istvánhoz köthető üzleti kör szerzett meg egy elárverezett belvárosi állami palotát

A korábban állami intézményeknek helyet adó V. kerületi paloták nagyléptékű kiárusításának részeként talált gazdára a Szabadság térhez közeli patinás épület: ki­kiáltási áron, 6,5 milliárdért kerülhet egy Tiborcz Istvánhoz köthető üzleti körhöz. Előzőleg a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egy kazah befektetőnek adott el egy értékes lipótvárosi palotát 5,6 milliárd forintos kikiáltási áron.

Nem elég német

Szigorúan véve nem életrajzi film ez az alkotás, minden fontosabb sorsfordulat benne van ugyan, de a rendező ambíciója nagyobb: újraértelmezné a Kafkáról kialakult, őt egyfajta komor vátesznek kijáró áhítattal megalkotott képet – az életművet nem átértékelve, hanem átélhető kontextusba helyezve.

Kinyíltak a hóvirágok

A gyerekek a fal felé fordították a lakásban azokat a fényképeket, amelyeken felnőttként láthatók. Vannak emlékeik abból az életükből, naggyá lett bútoraik, tárgyaik is folyton gondot okoznak nekik. Látták magukat a tükörben, megvan az élmény, ahogy elérhetetlenné válik a felső polc, de nehezükre esik az emlékezés.

Hunn, új legenda?

A tárlat fő kérdése nem az, hogy milyenek voltak ténylegesen a hunok. Inkább az 1500 éve folyamatosan létező, izgalmas, zavarba ejtő és örökké változó Attila-legenda kusza szövevénye bontakozik ki előttünk.

Irigységmonológ

A zenés darab egy, a „semmi közepén” lévő buszmegállóban születő belső monológ. Akár a Forrest Gumpban, csak itt az elfogadás békéje helyén az elégedetlenség indulata áll. Hősünk, úgy tűnik, egyszer már járt ennél a kissé misztikus elágazásnál. Életé­nek első fele az egyik irányba elindulva nem vezetett sehová, és most, amikor ismét itt ül a megállóban, már nem biztos, hogy indul járat az ellenkező vonalon.