Opera

Ládafia

Erkel Ferenc: Hunyadi László

Kritika

Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utaz­va és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.

E sorok írójának mindenesetre életbevágóan fontosak ezek a művek, így számára a Hunyadi László (és persze a Bánk bán) minden bemutatója érdekkel bír, kínáljon bár autentikus vagy kegyeletes brutalitással átdolgozott műformát, sikerült vagy épp csapnivaló előadásban. Hiszen minden ilyen alkalom fölkínálja a lehetőséget, hogy magunkban megküzdhessünk a nemzeti opera képletével és az Erkel-enigmával, s hogy felmérhessük azt, vajon rendező, karmester, énekesi gárda és közönség képes-e még felelni a 19. századi magyar romantika hívására.

Az Operaház újranyitását elhozó hétvégén minderre ismét mód nyílt: tíz évvel az előző, Szűcs Gábor-féle, döntően a posztumusz műalakot színre állító Hunyadi-produkció után most Ókovács Szilveszter rendezésében és a kritikai kiadáson alapuló eredeti zenei anyagot megszólaltatva jutott elénk a történeti távlatban legnépszerűbb magyar opera. A főigazgatói debütálás hír- és bulvárértéke nyilván nagyobb, ám e helyt mégis kezdjük a zenei megvalósítással, elvégre ezen a premieren többet hallottunk Erkel évtizedhosszat gyarapított anyagú, de mégiscsak eredeti Hunyadijából, mint eddig bármely más színházi előadáson. És ez nagy dolog, amelynek gyönyörűséget éppúgy köszönhetett a közönség, mint tanulságot. Mert amíg kiderülhetett, hogy Mátyás nadrágszólama számottevően gazdagabb, Gara nádor áriája pedig tökösebb, mint ahogy azt az 1935-ös átdolgozás révén megismertük, azért megannyi olyan pontot is azonosíthattunk, ahol érthetően és méltányolhatóan elkélt Radnai Miklósék utólagos beavatkozása. Egressy Béni meghatóan gyarló szövegéből is sokkal többet hallhatunk most, s egyáltalán, a darab autentikus dramaturgiája is jócskán különbözik a közkeletű Hunyadi-emlékektől. Csupán egyetlen, de annál lényegibb metakülönbséget említve: Erkel és Egressy még nem tekintette a címszerepet a magyar jóhiszeműség és áldozati önkép eszményi megtestesülésének, mint utóbb Radnai, Oláh és Nádasdy.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.