Ásatás

„Most, barátom, küzdjünk” – Jókai Mór és Petőfi Sándor barátsága

Sorköz

Négy éve jelent meg Szilágyi Márton kötete A magyar romantika ikercsillagai címmel Jókai Mór és Petőfi Sándor kapcsolatáról. A két szerzőt együttolvasni márpedig kifejezetten nagy élmény – ismerte el akkor recenzesünk, László Ferenc.

„Fölléptél. Ez engem megujit, / Hogy a sorompók közt ketten állunk. / Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen / Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!” Ezzel a szakasszal zárta Egy fiatal íróhoz című 1845-ös versét Petőfi Sándor, s a beazonosítható címzett, Jókai Mór (azaz akkor még Jókay Móric) voltaképpen azóta is ott áll hajdani pápai diáktársa mellett.

A barátság és az együttlakás ugyan megszakadt 1848-ban, s Jókai bő fél évszázaddal túl is élte Petőfit, ám ettől még ők ketten váltig összetartoznak, s korántsem csupán a március 15-i ünnepségek és az egyéb kegyeletes megemlékezések emelkedett, azonban vajmi kevéssé ózondús régiójában. Mostanság éppenséggel együtt tapasztalják meg azt az apályperiódust is, amely a műveik iránt tanúsított érdeklődés csökkenésében mutatkozik meg. Valamint nem mellesleg abban is, hogy a kötelességszerű és lélektelen túlajnározás mellé (illetve nyomában és ellenében) immár fölzárkózott a mindig bölcsebb utókor lekicsinylése meg az a mérsékelten jóhiszemű ambíció is, amely a klasszikusok kiszorításával remél több helyet biztosítani a kortárs irodalmárok számára.

Hogy mennyivel izgalmasabb Petőfit és Jókait olvasni és tanulmányozni a rutinszerű lesajnálás vagy az obligát bálványozás helyett, azt Szilágyi Márton nagyszerű kötete most élményszerűen bizonyítja. Dacára annak a helyzetnek, amit bevezetésképpen és finom eufémizmussal maga a tudós szerző is megállapít Petőfi vonatkozásában: „Mondhatni, egy idő óta nem Petőfi áll az irodalomtörténeti érdeklődés homlokterében. Ez a jelenség pedig aligha véletlen: szorosan összefügg az irodalomtörténészi témaválasztásokban és az olvasói érdeklődés intenzitásában megmutatkozó módosulásokkal.” A Petőfi- és a Jókai-irodalom persze így, az időszakos visszaszorulásai­val és a tartós hiányaival együtt is hatalmas méretű, s a gazdag hagyományba beilleszkedő irodalomtörténész számára felkínálja a kapcsolódások, az útválasztások és a továbbgondolások lehetőségét. Szilágyi miközben revelatív módon helyezi egymás mellé és mutatja fel Petőfi és Jókai 1840-es évekbeli műalkotásainak (és karrierépítésének) rokon motívumait és problematikáit, illetve a Politikai divatokkal bezárólag Jókai több később keletkezett művének – sokak által lebecsült vagy félreértett – poétikai megoldásait, egyszersmind a magyar irodalomtörténet értékeit is elénk tárja. Korántsem mellékesen és világos preferenciákkal: így válik minden túlzás nélkül a kötet harmadik hősévé a Petőfi- és Jókai-kutatás, valamint a magyar színháztörténet oly sokat végző és valósággal pótolhatatlan munkása, a 2008-ban elhunyt Kerényi Ferenc.

Míg az ő megállapításaihoz és hipotéziseihez Szilágyi rendszerint egyetértőleg kapcsolódik, addig más vélekedéseket gyakorta nyíltan és nagy erudícióval vitat, s ez éppúgy tiszteletre méltó és üdvös, mint a Kerényi eredményeire építő, azokat továbbgondoló gyakorlat. Jelentős részben épp ennek köszönhetően válik részleteiben és egészében is olyannyira felvillanyozó, s helyenként szinte egy krimi izgalmasságával csábító olvasmánnyá a kötet. Mondjuk akkor, amikor a Felhők című Petőfi-ciklus XVII. darabjának képét (melyben a „lyány” szeme a „zordon éjben villám tüzénél” megvillanó „hóhérpallos” látványára emlékeztet) Kerényi nyomán rokonítja a Tigris és hiéna egyik kiélezetten (rém)drámai jelenetével. Majd azután ugyanezt a képet, pontosabban e kép narratív keretbe való átültetését felismerteti velünk az említett Petőfi-művek közelségében megkezdett, ám csak 1856-ban befejezett Jókai-regény, a Szomorú napok egyik véres részletében. Mi több, ugyane regényben még Pulszky Ferenc 1847-es, komikusan értetlen Petőfi-kritikájára („zordon éjben villám tüzénél a hóhér alszik, s pallosa a tokban nyugszik”) reagáló passzust is talál számunkra – igaz, a Petőfi-kép potenciális felidézését négy fejezettel megelőző, ám ugyancsak esti-éjszakai cselekménypillanatban: „És azután egy hosszú bőrtokot vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé lehetett nyitni. A kapcsokat egész nyugalommal fejté ki, s csendesen kétfelé nyitá a tokot. A pallos volt abban…”

Ezt persze kizárólag abban az esetben találhatjuk érdekesnek, ha végre olvassuk (és még egymással is összeolvassuk) Petőfi Sándor és Jókai Mór műveit. Nem azért, mert kötelező vagy ajánlott, hanem mivel határozottan jobb nekünk úgy. Ők ketten kényelmesen kivárhatják ezt a felismerést, nekik aztán igazán nem sürgős.

Osiris Kiadó, 2021, 424 oldal, 4480 Ft

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.