Ásatás

„Most, barátom, küzdjünk” – Jókai Mór és Petőfi Sándor barátsága

Sorköz

Négy éve jelent meg Szilágyi Márton kötete A magyar romantika ikercsillagai címmel Jókai Mór és Petőfi Sándor kapcsolatáról. A két szerzőt együttolvasni márpedig kifejezetten nagy élmény – ismerte el akkor recenzesünk, László Ferenc.

„Fölléptél. Ez engem megujit, / Hogy a sorompók közt ketten állunk. / Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen / Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!” Ezzel a szakasszal zárta Egy fiatal íróhoz című 1845-ös versét Petőfi Sándor, s a beazonosítható címzett, Jókai Mór (azaz akkor még Jókay Móric) voltaképpen azóta is ott áll hajdani pápai diáktársa mellett.

A barátság és az együttlakás ugyan megszakadt 1848-ban, s Jókai bő fél évszázaddal túl is élte Petőfit, ám ettől még ők ketten váltig összetartoznak, s korántsem csupán a március 15-i ünnepségek és az egyéb kegyeletes megemlékezések emelkedett, azonban vajmi kevéssé ózondús régiójában. Mostanság éppenséggel együtt tapasztalják meg azt az apályperiódust is, amely a műveik iránt tanúsított érdeklődés csökkenésében mutatkozik meg. Valamint nem mellesleg abban is, hogy a kötelességszerű és lélektelen túlajnározás mellé (illetve nyomában és ellenében) immár fölzárkózott a mindig bölcsebb utókor lekicsinylése meg az a mérsékelten jóhiszemű ambíció is, amely a klasszikusok kiszorításával remél több helyet biztosítani a kortárs irodalmárok számára.

Hogy mennyivel izgalmasabb Petőfit és Jókait olvasni és tanulmányozni a rutinszerű lesajnálás vagy az obligát bálványozás helyett, azt Szilágyi Márton nagyszerű kötete most élményszerűen bizonyítja. Dacára annak a helyzetnek, amit bevezetésképpen és finom eufémizmussal maga a tudós szerző is megállapít Petőfi vonatkozásában: „Mondhatni, egy idő óta nem Petőfi áll az irodalomtörténeti érdeklődés homlokterében. Ez a jelenség pedig aligha véletlen: szorosan összefügg az irodalomtörténészi témaválasztásokban és az olvasói érdeklődés intenzitásában megmutatkozó módosulásokkal.” A Petőfi- és a Jókai-irodalom persze így, az időszakos visszaszorulásai­val és a tartós hiányaival együtt is hatalmas méretű, s a gazdag hagyományba beilleszkedő irodalomtörténész számára felkínálja a kapcsolódások, az útválasztások és a továbbgondolások lehetőségét. Szilágyi miközben revelatív módon helyezi egymás mellé és mutatja fel Petőfi és Jókai 1840-es évekbeli műalkotásainak (és karrierépítésének) rokon motívumait és problematikáit, illetve a Politikai divatokkal bezárólag Jókai több később keletkezett művének – sokak által lebecsült vagy félreértett – poétikai megoldásait, egyszersmind a magyar irodalomtörténet értékeit is elénk tárja. Korántsem mellékesen és világos preferenciákkal: így válik minden túlzás nélkül a kötet harmadik hősévé a Petőfi- és Jókai-kutatás, valamint a magyar színháztörténet oly sokat végző és valósággal pótolhatatlan munkása, a 2008-ban elhunyt Kerényi Ferenc.

Míg az ő megállapításaihoz és hipotéziseihez Szilágyi rendszerint egyetértőleg kapcsolódik, addig más vélekedéseket gyakorta nyíltan és nagy erudícióval vitat, s ez éppúgy tiszteletre méltó és üdvös, mint a Kerényi eredményeire építő, azokat továbbgondoló gyakorlat. Jelentős részben épp ennek köszönhetően válik részleteiben és egészében is olyannyira felvillanyozó, s helyenként szinte egy krimi izgalmasságával csábító olvasmánnyá a kötet. Mondjuk akkor, amikor a Felhők című Petőfi-ciklus XVII. darabjának képét (melyben a „lyány” szeme a „zordon éjben villám tüzénél” megvillanó „hóhérpallos” látványára emlékeztet) Kerényi nyomán rokonítja a Tigris és hiéna egyik kiélezetten (rém)drámai jelenetével. Majd azután ugyanezt a képet, pontosabban e kép narratív keretbe való átültetését felismerteti velünk az említett Petőfi-művek közelségében megkezdett, ám csak 1856-ban befejezett Jókai-regény, a Szomorú napok egyik véres részletében. Mi több, ugyane regényben még Pulszky Ferenc 1847-es, komikusan értetlen Petőfi-kritikájára („zordon éjben villám tüzénél a hóhér alszik, s pallosa a tokban nyugszik”) reagáló passzust is talál számunkra – igaz, a Petőfi-kép potenciális felidézését négy fejezettel megelőző, ám ugyancsak esti-éjszakai cselekménypillanatban: „És azután egy hosszú bőrtokot vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé lehetett nyitni. A kapcsokat egész nyugalommal fejté ki, s csendesen kétfelé nyitá a tokot. A pallos volt abban…”

Ezt persze kizárólag abban az esetben találhatjuk érdekesnek, ha végre olvassuk (és még egymással is összeolvassuk) Petőfi Sándor és Jókai Mór műveit. Nem azért, mert kötelező vagy ajánlott, hanem mivel határozottan jobb nekünk úgy. Ők ketten kényelmesen kivárhatják ezt a felismerést, nekik aztán igazán nem sürgős.

Osiris Kiadó, 2021, 424 oldal, 4480 Ft

Neked ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.