Ferenc József és Horthy Miklós személyisége például, úgy tetszik, nem kínál kellően izgalmas alapanyagot, míg ellenben Kádár Jánosról azt sejtjük, hogy nagyon is. Hiszen aligha véletlenül hasonlították őt hol Macbethhez, hol Learhez, hol meg Übü királyhoz, s ne feledjük azt sem, hogy Kornis Mihály vonatkozó kísérlete voltaképp már tettleg is megerősítette ezt a vélelmünket.
„Váratlanul jöttem rá 2019 végén, hogy Kádár János, akinek a XX. század második felének magyar történelmében végig fontos, időnként pedig meghatározó szerep jutott, feltétlenül színpadra való.” Ez a mondat már Spiró Györgytől való, a Főtitkárok ősbemutatója elé írt szövegéből, amely egyszersmind azt is jó előre tudatja a közönséggel, hogy a kiváló szerző – történészek és levéltárosok munkájára támaszkodva – drámájában „a szereplőket elsősorban a saját eredeti szövegeikkel” jellemezte. S valóban, ha netán olvastuk már például és kiválólag a Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949–1956 című dokumentumgyűjteményt, akkor igen sok részletre és fordulatra ráismerhetünk az előadásban. Merthogy a dráma középpontjában épp ez a történet áll: a kádári hullámvasutazás (vagy ha úgy tetszik: csiki-csuki) a csúcsközelből a mélybe zuhanva, majd a csúcsra felérve, vallatóból vallatottá válva, börtönbe be és börtönből ki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
