Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2016. szeptember 15-i számában jelent meg.
Színháztörténeti paradoxon, ám tény: az 1956-ot megelőző hat-hét esztendő egyszerre volt a magyar színházi élet kíméletet nem ismerő pártállami leigázásának korszaka, valamint a máig elérő nézői és színészmitológiák kiindulópontja. Ha nem is békében, de azért a jelek szerint keveseket zavaró egymásmellettiségben fér meg e korszak emlékezetében a legendás előadások, színészóriások, igazgatók és rendezők (Gellért Endre, Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Nádasdy Kálmán stb.) dicsősége meg a színészalázó tortúrák (mint például Tímár Józsefnek a pályától való száműzése) és a közönséget birkának tekintő színpadi agitkák szégyene. Ez a kínos bő fél évtized volt az operaház egyik aranykora, az Operettszínház és egyáltalán az operett „megmentésének” hősi érája, a pesti kabaré Kellér Dezső-i és Darvas Szilárd-i utóvirágzásának ideje, s még számos más színház, műfaj, no és persze művészi pályafutás kiemelkedő pillanata.
A hatalom egyszerre megnyomorító és kényeztető, szó szerint is kitüntető figyelme, a közönség pár órányi menekvést kereső össznépi törekvése, valamint a művészek fojtó légkörű, ám mégis termékeny összezártsága hozta létre ezt az utóéletében is különleges jelenséget.
A kivételes-kivételezett helyzet értelemszerűen felértékelte a színházi világot és szereplőit, s ez a politikai jelentőség és a politikai affinitás gyarapodásával is együtt járt. Sztálin halála után, a Nagy Imre-féle „új szakasz” idején így válhatott a magyar s főleg a budapesti színházi élet a „fellazulás” egyik fő terepévé, számos vezető művész pedig akarva-akaratlanul is a hatalmi játszmák résztvevőjévé. Leveleket, memorandumokat írtak alá, s ami ennél is fontosabb: olyan bemutatókat harcoltak ki és hívtak életre, amelyek tükrözték és egyszersmind gerjesztették is a közéletben érzékelhető feszültségeket.
Az ilyen direkt politikai töltetű bemutatók előtt azonban még olyan előadások megszületését kell megemlítenünk, amelyek éppen apolitikus voltukkal hatottak e korban „forradalmi” újdonságnak. Nem vitás, ilyen volt Kálmán Imre erősen átírt Csárdáskirálynőjének 1954-ben bemutatott produkciója Honthy Hannával és egy éveken át elnyomott, sőt üldözött, nosztalgikus életérzés szabadjára eresztésével, s okvetlenül ilyen volt a rímes-szerelmes Heltai Jenő-darab, A néma levente 1955-ös előadása is a Néphadsereg Színházában. A közönség itt is, ott is felszabadító erejű, ritka ajándék gyanánt értékelhette az ideológiai indoktrináció szándékától mentes, mívesen szórakoztató produkciókat.
| ||
Ideológiai-politikai szempontból már jóval forróbb és kényesebb darab volt Az ember tragédiája. A reakciósság és bűnös pesszimizmus vádjával 1948 után a színházak műsorától távol tartott, azaz gyakorlatilag betiltott, 1954-ig még könyv alakban sem újra kiadott Madách-mű először egy gimnáziumi előadás formájában került a nyilvánosság elé. 1954 tavaszán ugyanis az író nevét viselő budapesti gimnázium diákjai Lengyel György rendezésében, a Zeneakadémia kistermében eljátszották Az ember tragédiáját. E szenzációértékű produkció után kerülhetett sor 1955 januárjában a Nemzeti Színház új Tragédia-bemutatójára, melyet az előző évadra – minisztériumi áldás híján – még hiába terveztek Major Tamásék. „Ez a mi Csárdáskirálynőnk” – mondta állítólag Major (aki Gellért Endre és Marton Endre társaságában rendezőként jegyezte a bemutatót), s ahogy azt egy aggodalmas hangvételű pártirat is megállapította: „Az ember tragédiája megnézése divatőrületté vált”. Az időközben újra felülkerekedő Rákosi Mátyás is megtekintette a Tragédia egyik előadását, s ha hihetünk Molnár Gál Péter anekdotikus színháztörténetének, akkor az első titkárnak mindössze két érdemi megjegyzése volt: „a prolikat ez nem érdekli”, illetve „maguknak csak az a szerencséjük, [hogy] nem szeretek művészt börtönben látni”.
1956-ra azután következtek az immár napi politikai jelentőségre is rögvest szert tevő bemutatók. 1956. október 6-án, azaz Rajk László és társai újratemetésének estéjén mutatta be a főváros legújabb színháza, az angyalföldi József Attila Színház a fiatal Gáli József Szabadsághegy című drámáját, amelynek középpontjában a koncepciós perek témája állt. Gobbi Hilda játszotta a munkásmamát, aki elől eltitkolják, hogy három kommunista káderfia közül az egyik börtönbe került, és ott utóbb meg is halt. A darab fogadtatása igen zajosra sikeredett, ám korántsem volt indokolatlan az a kérdés, amit a barát és nemzedéktárs Eörsi István az Irodalmi Újságban megjelentetett bírálatában felvetett:
„Vajon ez a siker nem publicisztikai értékeinek köszönheti-e a létét, vajon e műbe nem a merő aktualitás pumpálja-e ideig-óráig a vért?”
(Igaz, rögtön hozzá is tette: „Gálinál nem erről van szó.” - a szerk.) Ilyen kérdést Németh László ugyancsak 1956 októberében bemutatott Galileijével kapcsolatban természetesen senki sem vetett fel. Az 1953-ban megírt, majd hatalmi szóra megváltoztatott befejezésű dráma a Nemzeti akkori kamaraszínházában, a Katona József Színházban jutott a közönség elé, a címszerepben Bessenyei Ferencet felléptetve. „Ha végsőkig keserítik, a féreg is felágaskodik” – őrzi máig a rádiófelvétel a keserűen kifakadó Bessenyei-Galilei hangját, s az ilyen és ehhez hasonló mondatok még akkor is direkt hatást válthattak ki a pesti közönségből, ha egyebekben sem az itáliai tudós, sem Németh László mártíri énképével nem azonosultak.
A Katona József Színházban amúgy éppen ezt a darabot játszották október 23-a estéjén is: ide kellett időben megérkeznie a Vörösmarty Szózatát a tüntető tömeg körében előzőleg elszavaló Bessenyei Ferencnek. Neki ebből utóbb nem lett különösebb baja, s kollégáinak többsége is „megúszta” kisebb-nagyobb szakmai retorziókkal a szavalásokat, a forradalmi tanácsi elnökségeket és a rádióbeszédeket. Jó néhányan azonban sokkal rosszabbul jártak, színészek éppúgy, mint rendezők és drámaírók: a győri rendezőt, Földes Gábort halálra ítélték és kivégezték, Gáli József is majdnem ugyanerre a sorsra jutott, míg Háy Gyulát, Darvas Ivánt, Mensáros Lászlót vagy Nagy Attilát börtönbe zárták pár esztendőre. Jóllehet, szíve szerint alighanem Kádár János sem szerette a művészeket börtönben vagy kötélen látni.
