Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2015. október 15-én jelent meg.
A sajtó föllendülését hozó reformkor mindjárt több nevezetes szerkesztőegyéniséget adott a magyar irodalomnak, szorgalmasokat és uraskodókat egyaránt. A legtöbben alighanem Vahot Imre (1820–1879) nevét tudnánk felidézni e korból, hála a Petőfi-életrajz alapos iskolai betanításának. A Pesti Divatlap szerkesztője, aki részint Bajza és Vörösmarty közbenjárására, részint a lutheránus összetartás jegyében maga mellé vette segédszerkesztőül Petőfit, utóbb gondosan ápolta saját nagyvonalúságának és bölcsességének legendáját. A Petőfinek sok bosszúságot okozó munkaadó élete végéig ezt emlegette:
„Én neveltem fel Petőfi Sándort. Azért éltem én. Az az én dicsőségem. A sors engem választott ki eszközül arra. Petőfi sohasem lett volna az nélkülem, amivé lett.”
Petőfi egy ízben még párbajjal is fenyegette Vahotot, aki a konzervatív Honderű szerkesztőjével tettleg is becsületbeli ügybe keveredett. A Honderű vezérférfiúja az arisztokratákkal barátkozó dandy, Petrichevich-Horváth Lázár (1807–1851) volt, akit a visszatekintő Jókai így jellemzett A tengerszemű hölgy lapjain: „Egy zseniális bonviván, alakra furcsa; törpe és púpos, vállhoz nőtt fejjel, melynek hátrafelé hegyesült a tarkója; szatír kifejezésű arccal, térdig érő karokkal, és amellett a tökéletes gentleman hódító applombjával (=magabiztos fellépés). Volt egy látszólagos előnye fölöttünk: az, hogy a fél világot beutazta, s a magas köröknek és a külföldnek kiváló celebritásairól mint jó pajtásokról beszélhetett. Otthon volt a mágnási kaszinóban, a turfot ismerte, a főúri családokban létrejövendő házasságokat előre jelezni tudta, s a divatról igen szakavatott ismertetéseket közölt. Aztán elegáns szállást tartott; matinéket adott s azokon az arisztokrácia »arany fiatalságát« érintkezésbe hozta a művészi körök ünnepeltjeivel.” Petrichevich jellegzetes figurája közkedveltségnek örvendett a maga korában, ám írásművészete és lapja már jóval kevésbé: az arisztokrata hölgyek kedvére szerkesztett – és sok főnemesi műkedvelőt publikálásra bátorító – Honderű nem tudott valódi népszerűségre vergődni, s végül nem is élte túl az 1848-as esztendőt.
„A Hét ajtaja fölé arany szöveggel egy feliratos tábla van odaszögezve: Tiszteld a tehetséget! Tiszteld minden formájában, minden kialakulásában, és ha nem érted meg mindjárt, légy azon, hogy megértsd. Tiszteld a tehetséget elleneidben is és aberrációjában is. Mert a tehetség ritka adománya az égnek. Pénzen megvásárolhatsz mindent: rangot, szerelmet, egészséget, még hosszú életet is; tehetséget nem! Keleten szentnek tartják az eszelősöket; a tehetség tiszteletét Nyugaton keresd. A Hétnél megvolt.”
Ez az idézet már Kiss Józseftől (1843–1921) való, aki Arany után a ballada műfajának legihletettebb képviselője volt, s aki 1890-ben megindította A Hét című „társadalmi, irodalmi és művészeti közlönyt”. A lap, melyet a Korona kávéházban hívtak életre (a Váci és a Régiposta utca sarkán), indította a népszerűség felé Ignotust és Heltai Jenőt, s a hamar nagy öreggé váló Kiss József élete végéig a tehetségek friss szemű felfedezőjének érezhette magát.
Jórészt kávéházban szerkesztett a XX. század, s alighanem a teljes magyar irodalomtörténet legnagyobb redaktora, a papos megjelenésű Osvát Ernő (1876–1929) is. A már életében legendássá váló Nyugat-szerkesztő így jelenik meg Karinthy Frigyes Madách-paródiája, a New York kávéházba helyezett Tizenhatodik szín lapjain: „A karzaton ül a modern »Nyaggat« című revü szerkesztője, mint Tudós, fehér köpenyben. Anyák gyermekeiket hozzák elébe. Éppen egy gyermeket tapogat. EGY ELŐFIZETŐ: Tudós – véleményed? SZERKESZTŐ: Ebből műkritikus lesz.”
A tragikus sorsú Osvát, aki maga jószerint alig írt, nagy felfedező volt, s néhány kortársa szerint túlzásba is vitte az új költők, s főleg az új költőnők megjelentetését. Mégis helytállóbb az az értékelés, melyet a lánya után haló Osvátról Móricz Zsigmond nekrológja leírt (mintegy mellékesen összefoglalva azt is, hogy melyek a kiemelkedő szerkesztők erényei): „Alig van e korszaknak magyar írója, aki ne kapott volna tőle ösztönzést, irányítást, felszabadítást. Csodálatos a munka, amit végzett. Folyton figyelő, szüntelen olvasó, szakadatlan ítélő szelleme számontartotta az ország minden fölcsillanó tehetségét, mint bányász az aranyérceket, s európai látókörében minden feltűnő jelenség azonnal a maga helyére illeszkedett. Szíve ügye volt minden tehetség sorsa, s mennél kevésbé ismerték el, annál inkább.”
