Fene a fajtánkat, vélheti 120 év múltán is egyetértőleg az önbírálatra hajlamos ítész, aki persze a legritkább esetben érezheti irigylésre méltónak helyzetét. Például akkor sem, amikor az Opera repertoárjára bő ötven év múltán visszatért Pelléas és Mélisande múlt pénteki bemutatójáról kellene számot adnia. Hiszen már maga a mű is feladja a leckét. Ez az előzmény és folytatás nélküli, merőben atipikus opera, amely se áriát, se finálét nem kínál, s úgy emeli a magasba Maurice Maeterlinck szakadatlan szimbolizmusát, hogy a mutatványától lenyűgözött közönség még ma is kénytelen magában szemérmesen újragondolni a belga Nobel-díjas vészes túlértékeltségéről elterjedt hajdani közkeletű vélekedést.
A művel való újbóli találkozás lehetőségének és az igényességet kikövetelő vállalkozásnak tehát már előre kijár az öröm és a hála. Csakhogy – és itt kezdődik az operabarátok emésztő gondja – ez a premier nem Debussy Pelléas és Mélisande-ját kínálta számunkra. Hosszában és széltében egyaránt jelentősen (és bejelentés nélkül) megkurtított műalakkal találkozhattunk ugyanis: a zenekari árokban mindössze 14 muzsikussal, akik a vezénylő Frédéric Chaslin új – kis operatársulatok és turnéegyüttesek számára koncipiált – hangszerelését játszották, fent a színpadon pedig az opera több képének teljes elhagyásával. Nem hallhattuk tehát Debussy zenekarát, a cselekményből pedig olyan drámai-zenei kulcsmozzanatok maradtak ki, amelyek nemhogy a szimbólumok beazonosítását, de a történet követését is megnehezítették. Hogy mindeközben egy szereplő elvesztette szólama túlnyomó, egy másik pedig a kisebbik részét, az szinte már csak a másodlagos veszteségek között említhető.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
