Rendszerint mindenféle recenziók és kritikák, olykor történelmi és kultúrtörténeti írások, elvétve interjúk szerzője.
A forradalmat ugyan nem színházi előadások robbantották ki, de az október 23-át megelőző hetekben és hónapokban a budapesti színházi életen is jócskán megérződött a közhangulat forrósodása. Felidézzük László Ferenc cikkét nyolc évvel ezelőtti lapszámunkból.
Szilágyi Márton a klasszikus magyar irodalomtörténet egyik legismertebb kutatója, aki Arany Jánosról is több monográfiát írt. A Toldi szerzője nem volt Petőfi-szerű alkat, és gyakran kételkedett magában. László Ferenc interjúját idézzük fel az Ásatás sorozatban.
Akadt köztük balladaköltő és igazi dandy is, s volt, aki a lapszerkesztésben ismerte fel a maga egyedüli műfaját. Idézzük fel László Ferenc cikkét az Ásatás sorozatban!
A gyöngyösbokrétás jelmez- és divattervező, Zsindelyné Tüdős Klára nevében ő volt a Zsindely: a Horthy-korszak politikatörténetének kutatóit leszámítva, az olvasók számára leginkább talán így lehetne beazonosítani Zsindely Ferenc személyét.
Három, a fátum kényszerpályáján végighaladó operai nőalakot jelenít meg második szólóalbumán a fiatal amerikai szoprán, Nadine Sierra.
Alighanem akkor is operai világsztárrá tette volna az amerikai kontratenort Philip Glass Akhnatenjének címszerepe, ha a Met szenzációs 2019-es produkciója csak egyszeri mozis világközvetítés révén jut a közönség elé.
Koránt sincs minden jelentős történelmi személyiségben érdemi drámai potenciál: olyan keserű igazság ez, amelyet színműírók, rendezők, színészek és nézők egyaránt fájdalmasan megtapasztalhattak már a közel- és a régmúltban csakúgy, mint mostanában. S ezt persze nem csupán Pozsgai Zsoltok és Pekár Gyulák gyarló (kurzus)műveivel igazolhatnánk, elvégre azoknak vajmi csekély lenne a bizonyító erejük, hanem valódi drámaírók sikertelen kísérleteivel is
Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utazva és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.
„A kritikusok… a kritikusok? Rendes, igen rendes emberek, szeretném azt hinni. Mindenesetre boldogok lehetnek. Talán még irigylem is őket.” Néhány nappal egyetlen operájának 1902-es ősbemutatója után egy interjúban így ironizált Claude Debussy, alkalmasint okkal és méltán lenézve értetlen kritikusait.
Már nem tenorsztár, de még mindig húzónév, s ami mindezeknél sokkal fontosabb: változatlanul szuggesztív zenés színpadi előadó.
Pár héttel az Operaház várt és remélt újranyitása előtt tán nem indokolatlan azon a kérdésen merengeni, hogy vajon melyek egy nemzeti operakultúra létfontosságú alapelemei.
