László Ferenc

A forradalmat ugyan nem színházi előadások robbantották ki, de az október 23-át megelőző hetekben és hónapokban a budapesti színházi életen is jócskán megérződött a közhangulat forrósodása. Felidézzük László Ferenc cikkét nyolc évvel ezelőtti lapszámunkból.

Szilágyi Márton a klasszikus magyar irodalomtörténet egyik legismertebb kutatója, aki Arany Jánosról is több monográfiát írt. A Toldi szerzője nem volt Petőfi-szerű alkat, és gyakran kételkedett magában. László Ferenc interjúját idézzük fel az Ásatás sorozatban.

Akadt köztük balladaköltő és igazi dandy is, s volt, aki a lapszerkesztésben ismerte fel a maga egyedüli műfaját. Idézzük fel László Ferenc cikkét az Ásatás sorozatban!

A gyöngyösbokrétás jelmez- és divattervező, Zsindelyné Tüdős Klára nevében ő volt a Zsindely: a Horthy-korszak politikatörténetének kutatóit leszámítva, az olvasók számára leginkább talán így lehetne beazonosítani Zsindely Ferenc személyét.

Három, a fátum kényszerpályáján végighaladó operai nőalakot jelenít meg második szólóalbumán a fiatal amerikai szoprán, Nadine Sierra.

Alighanem akkor is operai világ­sztárrá tette volna az amerikai kontratenort Philip Glass Akhnatenjének címszerepe, ha a Met szenzációs 2019-es produkciója csak egyszeri mozis világközvetítés révén jut a közönség elé.

Koránt sincs minden jelentős történelmi személyiségben érdemi drámai potenciál: olyan keserű igazság ez, amelyet színműírók, rendezők, színészek és nézők egyaránt fájdalmasan megtapasztalhattak már a közel- és a régmúltban csakúgy, mint mostanában. S ezt persze nem csupán Pozsgai Zsoltok és Pekár Gyulák gyarló (kurzus)műveivel igazolhatnánk, elvégre azoknak vajmi csekély lenne a bizonyító erejük, hanem valódi drámaírók sikertelen kísérleteivel is

„Norvégiában mindenki ismeri ezt a zenét” 

Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utaz­va és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.

„A kritikusok… a kritikusok? Rendes, igen rendes emberek, szeretném azt hinni. Min­den­esetre boldogok lehetnek. Talán még irigylem is őket.” Néhány nappal egyetlen operájának 1902-es ősbemutatója után egy interjúban így ironizált Claude Debussy, alkalmasint okkal és méltán lenézve értetlen kritikusait.

Már nem tenorsztár, de még mindig húzónév, s ami mindezeknél sokkal fontosabb: változatlanul szuggesztív zenés színpadi előadó.