László Ferenc

Ha mégannyira átérezzük is a Szent Péter téren csápoló bajor zarándokok őszinte örömét és szintúgy a kurrens szocialista elnökjelölt büszkén kinyilvánított "gyermeki tiszteletét", azért az mégiscsak látni való: az ultrakonzervatív német kardinális, Joseph Ratzinger megválasztása barátságtalan és kemény üzenet a modern világnak.

A Budapesti Operettszínház teherbírását jócskán próbára tévő észak-amerikai animációs musical (Szépség és szörnyeteg) hosszúra nyúlt árnyékában, némiképp rej-tezkedve került sor Huszka Jenő klasszikus operettjének új bemutatójára.

Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése (Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet)

Vajon személyében a XX. század legnagyobb humanistáját búcsúztatjuk vagy a szélsőségesen konzervatív egyházi vezetőt? A gyász napjai aligha kedveznek a reális, legalább többé-kevésbé elfogulatlan mérlegkészítésnek.

A hányatott sorsú operát mára az elvitathatatlan remekmûvek közé sorolja a közmegegyezés. Túlélte Sztálin generalisszimusz masszív ellenszenvét, no meg a zenei formalizmus szégyenpadján való hosszas ücsörgést, s immár jó ideje a nemzetközi repertoár szerves részének számít, akárcsak Bartók Kékszakállúja vagy Berg Luluja. Kizárólag a hazai operaélet lassan oldódó ókonzervativizmusa magyarázhatja, hogy Sosztakovics mûvének friss budapesti színrevitele sokak számára mégis merész újításnak, vakmerõ mûvészi tettnek, kockázatos mûsorpolitikai lépésnek tetszik.

Az opera köszöni szépen, jól van. Rendre kiheveri a végzetes betegségérõl, haláláról, koporsószentelésérõl és sírkõavatásáról szóló híreket. Régen beharangozott hanyatlása akár virágkornak is beillenék. Világszerte bizonyítottan mind több és több ember tekinti e nemes mûfajt az esztétikai töltekezés értékes forrásának. Ám növekvõ népszerûsége ellenére az opera még manapság is megannyi buta közhelyet és lekicsinylõ elménckedést kénytelen elszenvedni, melyek mindegyre csak vélt életidegenségét, ósdiságát, mûvészi alacsonyrendûségét gúnyolják.

Mindenféle ellenkezõ híreszteléssel szemben az antik auktorok olvasása fölöttébb szórakoztató idõtöltés. Vegyük csak példának okáért Suetoniust!

Eget rengetõ siker volt. A szereplõk valamennyien pazarul játszottak, táncoltak, énekeltek, a zenekar remek formában muzsikált, a közönség pedig az elõadás végén tombolva ünnepelte a szemmel láthatóan fáradt, ám boldog mûvészeket.

A közmegegyezés szerint Hollandia manapság sem tekinthetõ érdektelen, hogy ne mondjuk, dögunalmas országnak. Ott található példának okáért az amszterdami Concertgebouw pazar szimfonikus zenekara, az Ajax és a Feyenoord focicsapata, a legalizált könnyû drogok nirvánája, no meg az a töméntelen mennyiségû örömtanya. Ezek vitán felül csudálatos dolgok, ám mégis legfeljebb csak halavány visszfényei a XVII. századi batáv aranykornak, Rembrandt és Vermeer, Grotius és Spinoza korának.

Ki gondolta volna, hogy a magyar szociáldemokráciában még ennyi szufla van? Kiheverte a Thatcher asszonyt mímelõ Petrasovits Annát, az elérhetetlen után ácsingózó Király Zoltánt, a jelzõkkel nem terhelhetõ Szûrös Mátyást, s túlélte még az MSZP évtizedes töketlenkedését is. Túlélte, sõt mi több, újfent divatba jött. Most õ a nap hõse: mindenki róla beszél, latolják esélyeit, számba veszik fény- és árnyoldalait, gusztálják, tapogatják "mint ó'tári barmot", jobbról is, balról is.