Ki gondolta volna, hogy a magyar szociáldemokráciában még ennyi szufla van? Kiheverte a Thatcher asszonyt mímelõ Petrasovits Annát, az elérhetetlen után ácsingózó Király Zoltánt, a jelzõkkel nem terhelhetõ Szûrös Mátyást, s túlélte még az MSZP évtizedes töketlenkedését is. Túlélte, sõt mi több, újfent divatba jött. Most õ a nap hõse: mindenki róla beszél, latolják esélyeit, számba veszik fény- és árnyoldalait, gusztálják, tapogatják "mint ó'tári barmot", jobbról is, balról is.
A magyar szociáldemokrácia múltját, jelenét és jövõbeli kilátásait tárgyazó tanulmánykötet aktualitását a fentiek ismeretében tehát aligha lehet vitatni. A témaválasztás idõszerûségét csöppet sem csorbítja az a tény, hogy forma szerint évfordulós megemlékezõ kötetet vesz kézbe az olvasó. Az MSZDP száz (egész pontosan százegy) évvel ezelõtti programalkotása, valamint az MSZP tizenötödik születésnapja ugyanis csak apropót teremt a nagyon is aktuális kérdések pertraktálására.
Az Útkeresések - mint minden jó tanulmánykötet - olyan, akár egy középkori dalnokverseny: az ihletett minnesängerek sorra elõlépnek,
s dallantanak pár strófányit
a meghatározott témára, persze ki-ki a maga stíljében. Van, aki - régi modorosként - már egy kissé elcsigázva röcögteti a nótát; van, aki pindurkát tudálékosan öblöget (á la Sixtus Beckmesser); s van, aki imponáló társadalomtudósi és emberi hitellel zengi konokul a maga dalát. Ha stílusban és habitusban eltérnek is egymástól a tanulmánykötet jó nevû szerzõi (Ágh, Bayer, Bozóki, Földes, Krausz, Ripp, Vitányi stb.), az ítéletük mégis egyöntetû: az MSZP korszakhatárhoz érkezett. Az autós hasonlatokban - jócskán a szükségletek felett - dúskáló párt frazeológiáját imitálva (karikírozva?) Hegyi Gyula például a következõ metaforával kívánja érzékeltetni eme korszak lezárultát, s a korábbi praxis folytathatatlanságát: "Az oly sokszor felhúzott és megreparált lendkerekes autó megállt a szõnyegen. Rugója végképp eltörött, kulcsa elveszettÉ"
Vélhetnénk, hogy amióta a Gyurcsány-Hiller páros a licit végén bemondta a Fedák Sárit, a fenti megállapítás immár nélkülözi a revelatív erõt, mindazonáltal a kötet megalkotói nem érik be e sommás ítélet deklarálásával. Az MSZP múltját áttekintve szinte valamennyien rámutatnak a magát ideológiamentesnek festõ, a põre szakértelemre bazírozó pragmatizmus tarthatatlan voltára, s egyúttal az elméleti gondolkodás és az eszményalapú politizálás szükségességére. Alkalmasint a magyar baloldali értelmiség revánsának tekinthetjük azt, ahogy több tanulmány szerzõje is kárhoztatja az MSZP elméletsorvasztó apparatcsikjait, a modernizációs beszéd- és gondolkodásmódjukat még a késõ Kádár-korban - vagy legkésõbb a "grósznoszty" idején - elsajátító hatalomtechnikusokat. (Több ízben fölbukkan a kötetben az önnön ideológiai csömörébõl erényt kovácsoló legfõbb politikai mesterember, Horn Gyula alakja, amint kényelmetlenül feszeng a Bárczi Benõt végromlásba taszajtó Kund Abigél ráaggatott rokolyájában.)
A közelmúlt gazdasági folyamatait elemezve ugyancsak a változtatás igényét, sõt annak parancsoló szükségszerûségét sulykolja a kötet (lásd pl. Andor László dolgozatát). Szakítást a kõkemény neoliberális, monetáris gazdaságpolitikával, a "lám, mi mûködtetjük a legjobban a kapitalizmust" mentalitásával, a már-már kényszeres megfelelni vágyással.
A tanulmányok szerzõi szerencsére nem érik be a negatívumok lajstromozásával. Változatos javaslataik eredõjének bízvást a jelenkori európai szociáldemokrácia elméleti és gyakorlati elérményeinek összességét tekinthetjük. Andor László, Földes György és Knausz Imre közös írása (Tradíció és újítás a baloldalon, 2003) szinte már programszerû összefoglalását adja egy reménybeli, européer magyar szocdem politikának. A hilleri programmal rokonítható tanulmányban olyan, markánsan szociáldemokrata célkitûzéseket találhatunk, mint amilyen a gazdaság humanizálása, a társadalompolitikai irányváltás, az esélyteremtõ, a jövõjébe invesztáló állam életre hívása, az eszményállító beszédmód s - éppen nem utolsósorban - a társadalmi igazságosság ideájához való ragaszkodás. Megkockáztatjuk, mindez, némi egészséges rendszerkritikai attitûddel megspékelve, kimondottan vonzó elegyet alkothat nemcsak az olvasó, de föltehetõleg a szavazóurnához járuló választópolgár számára is.
A könyv jóval kevésbé terjedelmes második fele a magyar szociáldemokrácia történeti hagyományait dolgozza fel. A kiváló történészek (Litván György, Sipos Péter stb.) által jegyzett tanulmányok meggyõzhetik az olvasót arról, hogy mily' nehéz feladat összekapcsolni kaotikus jelenünket zûrzavaros múltunkkal. Mert bármennyire is nagyra értékeljük a lucidus elméjû Garami Ernõt vagy a remekül érvelõ Kunfi Zsigmondot, látnunk kell, hogy az MSZDP száz évvel ezelõtti kérdései és válaszai jószerével köszönõ viszonyban sincsenek mai problémáinkkal.
Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy nincs alkalmunk rácsodálkozni néhány kontinuus jelenségre. Így például arra az elnyûhetetlen fixa ideára, miszerint a szocdemek s összességében a baloldali progresszió képviselõi - per definitionem - a nemzetköziség zsoldjába szegõdött, sehonnai bitangok, akik (a világ-összeesküvésben reájuk osztott szerepüknek megfelelõen)
az éjt nappallá téve
Magyarország elveszejtésén munkálkodnak. A baloldal megátalkodott internacionalizmusát imigyen felhánytorgatók mindeközben makacsul feledkezni látszanak arról a szimpla tényrõl, hogy a nemzeti konzervativizmus ideológiája szintúgy nem a magyarság lelkébõl lelkedzett, annak kopirájtját bizony idegen multik tulajdonolják.
A tanulmánykötet fölött bábáskodó Földes György vágya kezd be-teljesülni: az elmélet s az elméleti vita mûfaja lassan visszakerül az õt megilletõ jogaiba. A baloldal mostanság látványosan gondolkozik. S ha valami, úgy ez kétségkívül méltó a magyar szociáldemokrácia hagyományaihoz.
László Ferenc
Napvilág Kiadó, 2004, 445 oldal, 2900 Ft
