Az õ méltán népszerû császáréletrajzai telis-tele vannak a legkülönbözõbb szaftos anekdotákkal, skandalózus titkokkal, az élvhajhász és beteg lelkû caesarok megannyi szégyentelen és rafináltan perverz praktikájával. Valóságos botránykrónika. Lángoló fülû klasszika-filológusok meg szemérmes ókortörténészek évszázadokon át kéjes borzongással hajoltak e szövegek fölé, hogy mentõl pontosabb képet nyerjenek belõ-lük az erkölcsi fertõben dagonyázó császárkori Róma fékevesztett, buja kicsapongásairól. Jól ismert tény, hogy régente Capri szigetének eszményszép kék barlangjában a helybéli ciceronék kedvtelve taglalták a nagykorú férfi utazók elõtt a tekintélyes szerzõ vonatkozó passzusait Tiberius császárnak azon a tájékon ûzött, undok és fertelmes mulatozásairól.
Nem vitás, Gaius Suetonius Tranquillus hamisítatlan ókori pletykafészek volt, aki egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el, hogy kínos és röstellni való tényeket (vagy legalább ragadós gyanúsításokat) örökítsen meg, amikor öszszeállította a Julius-Claudius- és a Flavius-dinasztia uralkodóinak nevezetes életrajzgyûjteményét. Julius Caesarról trágár dalokat énekeltek mosdatlan szájú katonái, az elmeháborodott Caligula
bebújt az ágya alá,
amint mennydörgést hallott, az isteni Augustus és az ugyancsak istenné avatott Claudius viszont megszállott kockajátékos volt. Néró császár sokáig olyannyira példás fiúi szeretete pedig a vérnõszésen át egészen az anyagyilkosságig fajult.
Ám Suetonius intimpistáskodásai és inszinuációi mögött valódi (még ha nem is mindig a leglelkiismeretesebb) történészi kutatómunka, a császári archívumok anyagának többé-kevésbé alapos földolgozása rejlik. Igaz, szerzõnk valóban páratlan lehetõség birtokában volt, hiszen Traianus, majd utóbb Hadrianus császár kommunikációs csapatához tartozva szinte korlátlan betekintést nyerhetett a "jó császárokat" megelõzõ két dinasztia bizarr titkaiba. Jórészt neki, az õ fáradságos, de korántsem izzadtságszagú munkájának köszönhetjük, hogy a római principátus elsõ századának uralkodói nem két évszám közé bepasszírozott, fakó és vértelen papírmasé alakok a számunkra, hanem nagyon is eleven, esetenként már-már nyomasztóan emberi, esendõ individuumok.
Suetonius hatását nehéz lenne túlbecsülni. A nagy kor- és pályatárssal, a komor fennségû Tacitusszal vállvetve döntõen õk ketten kanonizálták Róma elsõ császárainak - nemegyszer pszichiátriai esettanulmányként excelláló - portréit. Kosztolányi Dezsõ Néró-regényében is Suetonius történetkéi köszönnek vissza, akárcsak Robert Gravesnél, Albert Camus-nél, vagy éppenséggel Tinto Brass szoftpornóklasszikusában, a Caligulában.
Mindennek ismeretében az Osiris új Suetonius-kiadása joggal válthatja ki a mûvelt olvasó érdeklõdését. A kötet nagyobbik felét értelemszerûen a fentiekben pertraktált tizenkét császáréletrajz alkotja. A szöveget csak félig-meddig nevezhetjük ismerõsnek, tudniillik Kopeczky Rita átdolgozta az életrajzok 1961-es, Kis Ferencné által tisztességgel abszolvált fordítását. Nemcsak aprócska félrefordítások korrigálására, kifésülésére vállalkozott, hanem - szemmel láthatólag - korszerûsíteni is kívánta a több mint negyvenéves magyar szöveget. Ez a törekvés különösen olyankor válik egyértelmûvé, amikor az alapfordítás
szemérmesebben fogalmaz,
mint akár a latin textus, akár a jelenkori köznyelv. Bízvást kijelenthetõ, hogy e tekintetben az átdolgozás több helyütt reveláns erõvel bír. Ezzel szemben csöppnyi elégületlenséget ébreszthet az olvasóban, hogy az átdolgozó néha-néha ön-célúan stilizál (pl. amikor testõrök helyett biztonságiakat említ) és változtatgatja az eredeti szórendet.
Kisebbfajta szenzációnak számíthat, hogy a már régóta közkézen forgó császáréletrajzok mellett végre-valahára nyomdafestéket látott Suetonius egyéb mûveinek magyar fordítása is. (E fordítás s a jegyzetelés példás mûgondja ugyancsak Kopeczky Rita szorgalmatos munkáját dicséri.) Antik és bizánci forrásokból már eleddig is tudható volt, hogy a jeles auktor jószerivel szinte mindenrõl írt: híres férfiakról s még híresebb kéjhölgyekrõl, a természetrõl, a latin nyelvrõl, a görög játékokról, a ruhadarabok és a lábbelik elnevezéseirõl, a testi hibákról, a szitokszavakról et cetera et cetera. E mûvek túlnyomó része menthetetlenül elveszett, és leg-feljebb ha töredékes formában vagy kivonatolva maradt az utókorra. Mindazonáltal ezek a hosszabb-rövidebb töredékek még így is bõven alkalmasak arra, hogy rácsodálkozhassunk az ez idáig csak féloldalasan ismert szerzõ szerteágazó munkásságára, tudósi sokoldalúságára. Suetonius ugyanis - kétség sem férhet hozzá - egyike volt az antikvitás lelkes polihisztorainak, a legkülön-félébb régiségeket összehordó, szenvedelmes ódondászoknak.
Még torzó formájában is nagybecsû Suetonius - az illusztris személyiségekre összpontosító - retorikatörténeti áttekintése, s fölfedezésszámba megy a római költõkrõl írott kis életrajzgyûjteménye. A kiváló "Sueton" mindazonáltal e mûvekben sem tagadta meg önmagát, és hûséges maradt saját anekdotikus elõadásmódjához. Elmeséli példának okáért, hogyan idézgette a nyilvános árnyékszéken ülve Lucanus, a nagy poéta, a Pharsalia címû eposz költõje császári kollégájának, Nérónak tagadhatatlanul éppen odaillõ sorait.
Suetonius mûveinek összkiadását imponáló és egyúttal fölöttébb hasznos jegyzetapparátus, valamint bõséges áttekintõ kronológia gazdagítja. A Németh György által lektorált kötet végén mintaszerû utószót találhatunk, amely - a császáréletrajzok jegyzetelésében is közremûködõ - Patay-Horváth András remeklése.
László Ferenc
Osiris, 2004, 617 oldal, 4280 Ft